Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 3. szám - Pál Sándor Attila: Tízéves a Forrás (Negyvenöt év után, avagy olvasónapló egy folyóiratszámról)
Szó esik a hosszú beszélgetésben a tanyakérdésről, a szociográfiáról mint önálló irodalmi műfajról, szociográfia és szatíra rokonságáról, a hatásokról, majd Mocsár konkrét szociográfiai műveiről, azok hátteréről, a Féja Gézával való ellentétről s akkor, 1979-bcn égetően aktuális kérdésekről, mint mondjuk egy reklám, amely mindenki számára elérhető bundázatokat hirdet, vagy éppen a Magyarország felfedezése sorozat sorsáról, jövőjéről, az utánpótlás kinevelésének lehetőségéről. Vagy a köldöknézőnek minősített fikciós irodalom és a társadalommal és az ún. valósággal foglalkozó, „igazat” beszélő irodalom akkoriban minden kétséget kizáróan valósnak vélt, mára inkább csak elnéző mosolygással olvasható ellentétéről (egyáltalán: a megkülönböztetés, ez a dichotómia, a fogalomhasználat). Közben gondolkodom, hogy vajon a szociográfia szoros jelenhez kötöttsége miatt érződik ez a beszélgetés, annak egész levegője, az érintett témák, és főként a kor, amiben benne áll, félelmetesen anakronisztikusnak? Valószínűleg ha felütjük Mocsár szociográfiáit, többre jutunk, s nyilvánvalóan árnyaltabb képet lehet kialakítani, s fontos lehet az is, hogy szociográfia és szociográfia között is óriási különbség van, hiszen, ahogy egyébként Mocsár is hangsúlyozza, elsősorban irodalmi műfajról van szó: azaz a nyelv, amin megszólal, a szöveg megalkotottsága, azaz minősége az, amin áll vagy bukik a dolog, nem pedig a hatni akaráson, a funkcionalitáson, amit pedig aztán a beszélgetés alatt szintén hangsúlyoz. Nem újságcikk, nem is riport, hanem irodalom. A Horthy-korszakban a szociográfia, a falukutatók könyvei ellenzéki gesztusok voltak, majd a szocialista rendszerekben szelepek és a szabadsághiány politikai-irodalmi (pót)cselekvései. Mi (lenne) ma, 2024-ben? A szám következő írása (egyébként szintén még a Műhely rovathoz sorolva) Vasy Géza tanulmánya Kiss Anna költészetéről A mítosz valósága címmel. A szöveg egy idézetekkel gazdagon alátámasztott, elnyújtott elismerő kritika az ekkor negyedik köteténél tartó költőről, pályarajz és motívumelemzés, kiemelten kereskedve a sámánság és a boszorkányság fogalmai körül, és furcsán szembeállítva azokat, mint két attitűdöt (közösségi közvetítő vs. statikus világképű, rontó entitás - követhető, de valahogy nagyon nem helyes). A Forrásban a kezdetektől, s még ekkor is, az indulástól számított tíz év után is többé-kevésbé rendszeresen szó esett színházról. A Műhely zárásaként szerepel Pálfy G. István A hitvigyázó - Sütő Andrásról a Káin és Ábel előadásai kapcsán című írása. Pálfy alapállása elég hamar tisztázódik: egyrészt Sütő drámatrilógiájából (Egy lócsiszár virágvasámapja-, Csillag a máglyán-, Káin és Abeî) egyértelműen a középsőt tartja a legjobbnak, szerzőjüket pedig (ezt le is írja) nemes egyszerűséggel a kor egyik legnagyobb drámaírójának. Zavarosan utal a Káin és Abel körüli, szigorúan irodalminak tételezett vitára Romániában, majd ráhúzza a vizes lepedőt a magyarországi interpretációkra: Marton Endre rendezését a Nemzetiben művészileg teljesen hangsúlytalannak ítéli, a veszprémi előadás teljes kudarcát pedig a fiatal társulattal szemben a díszlettervező és a rendező nyakába varr ja. 109
