Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 3. szám - Pál Sándor Attila: Tízéves a Forrás (Negyvenöt év után, avagy olvasónapló egy folyóiratszámról)
Mint írja, a téttel és kellő komolysággal bíró előadásokért Kecskemétig és Kolozsvárig kellett menni(e). A Harag Györgyikéié erdélyi interpretációt csaknem az egekbe meneszti, legrészletesebben pedig a kecskeméti Beke Sándor'rendezést tárgyalja. Az összképről nincs rossz szava, egy'két színészről annál inkább. S mind' ezt a Sütő előtt leboruló, feltétlen szenttisztelet jegyében. Talán az egyetlen írás volt a lapszámból, amit sokkal inkább éreztem napi' vagy hetilapba, mintsem művészeti folyóiratba valónak. A lapstruktúra gazdagságát a Dokumentum című rovat is bizonyítja, illetve tovább árnyalja, egyrészt négy fotóval 1919. május uről, Kecskemétről, másrészt Sisa Miklós leveleinek közlésével Buday Dezsőhöz, melyeket Romsics Ignác adott közre, adalékokként a Galilei Kör történetéhez, és a Szabadgondolat folyóirat működéséhez (nyilván szintén a Tanácsköztársaság évfordulójához kapcsolódva). A szám végére három rovat marad: a Művészet, melyben Sztrinkó István ír A kiskunsági népművészet kérdőjeleiről, a Szemle, azaz a kritikarovat, régi jó Nyugatelnevezéssel, illetve a Krónika, melyben ekkoriban folytatásokban közölték (közök tűk?) Katona Imre Néprajzi útikalauz című írását. Azaz a Forrásnak a szociográfiai fókusz mellett volt egy igen jelentős népművészetiméprajzi érdeklődése, elkötelc' zettsége, irányultsága is, hogy kor jellemző fogalmakkal éljek. Sztrinkó kurta írása arra keresi a választ, miért nem folytonos, jellegzetes, egységes a népi kultúra, elsősorban a tárgyi népművészeti kultúra a Kiskunságon, szemben más néprajzi tájainkkal. Mindezt alapvetően a török hódoltsággal bekö' vetkező jelentős töréssel magyarázza, illetve számba veszi a különböző, más táj egy' ségekről származó hatásokat is. Alapvető kérdései nem kerülnek megválaszolásra, s a jövőbeli kutatások irányába utalja a hiátusok kitöltését vagy inkább pontos történetének feltárását. (Boldogult néptáncos koromban én is sokat gondolkod' tam azon, miért nem olyan szép, régi népdalokat énekel nagyapám, mint amikkel Erdélyben meg táncházakban találkozhattam, és miért a magyar nóta, vagy népies műdal áll közel a szívéhez és a gyerekkorához. Akkoriban ez szinte felháborított, és éles értékdistinkciót tettem a két hagyomány között. Mára megengedőbb vagyok ezzel.) A Szemle rovatban 1575 márciusában három rövid kritika kapott helyet: Bárth János írt Jung Károly Az emberélet fordulói című, gombosi népszokásokat tárgyaló könyvéről (Foruni'kiadás!), Horpácsi Sándor Jékely Zoltán novellásköte' tét recenzeálja (Angyalfia), Goór Imre pedig Tüskés Tibor Műteremben című, déh dunántúli képzőművészekről szóló könyvét értékeli. Bárth tisztességes recenziót ír, s nem győzi elismerni a szokásmonográfia érdemeit és egykorú, azaz hetvenes évek végi jelentőségét a magyar néprajzban; Horpácsi Sándor Jékely'kritikája bizonyítja, hogy már negyvenöt évvel ezelőtt sem volt ismeretlen gyakorlat a könyvek fülszövegeit és az írók önértelmező gesztusait túlbecsülni az egyes kötC' tek kapcsán, bár a Krúdy-párhuzam Jékely novellisztikáját illetően figyelemre no
