Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 3. szám - Fried István: „Csatázok verseimmel…”
tartozónak vélem Petőfi reagálását, az 1847're datált Világosságod című verset. Az ifjú költő (24 éves) rapszodikus előadásával túllép a (klasszikus) óda megszab' ta kereteken, fokozatosan, francia nyelvtudása erősödésével párhuzamosan mélyült el a francia művelődésben, irodalomban, így a felvilágosodás képviselőitől fölvetett kulturáliS'Civilizáeiós, emberjogi, társadalmi problémák napirenden tartásakor mélyült el bölcseleti válasza: „Nyomorú ész, / Ki fénynek hirdeted magad, / Vezess, ha fény vagy (...) Ez mind egyes sugára csak / Egy új napnak, mely még a láthatáron/túl van, de egykor eljövend.” Akár Vörösmarty, Petőfi is a jelen' nel szembeállított jövőbe vetíti, ami reményként szóba jöhet. Vörösmartyhoz hasonlóan, Petőfi is radikálisan fogalmaz. A jövőhöz fordul a fény esetleges diada' lát remélve. A jelen képe nála sem ad okot a derűre, még mindig a felvilágosodott szerzőktől kell kölcsönöznie szókincsét: ész, fény, a verscím: világosságot. Viszont Vörösmartyval ellentétben kevésbé tűri a kötött formát, annyi engedményt tesz, hogy a változó szótagszámú sorokat (drámai) jambusokban gördíti előre, nem vévén igénybe a rímek kínálta segítséget. A Nap egészen másképp jelenik két, egymással szembesíthető versben, mind' kettőnek egy-egy strófájában. Mindkét vers a szeretett táj mászás megjelenítése, s mindkettő a leíró költészet (iskolai) kötöttségektől mentes olyan változata, amelyben a személyesség az egyetemességre tekint, illetőleg az egyetemesség horizontjában értékelődik föl az a személyesség, amely az individuáliS'Cgyszerit önmagán túlemeli. Előbb A gólya ötödik strófáját írom ide: Ah, úgy irigyeltem Sorsáért a napot. A föld fejére ő tesz világosságból Szőtt arany kalapot. De fájt, hogy esténként megszúrják... mert hiszen Foly keblébül a vér, Gondolám: hát így van? Aki világít, Ilyen jutalmat nyér? -Ezek után nézzük, miként fejeződik be A puszta, télen, amely 1848 januárjában más történelmi'politikai konstellációkban áll: Mint kiűzött király országa széléről, Visszapillant a nap a föld pereméről, Visszanéz még egyszer Mérges tekintettel, S mire elér aszeme a túlsó határra, Leesik fejéről véres koronája. 49
