Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 2. szám - Tóth László: „...kacsák a háztetőkön”, avagy Víz... víz... víz
visszaemlékezését papírra vetette, már nem emlékezett rá, hogy közülük valantelyikükkel vagy egyedül ment-e, a szorongató érzésre, a bizonytalanságérzetre, a helyzet misztikumára azonban igen. Igazság szerint nem sokat tudott akkoriban - ha nálam, szóban forgó feljegyzései egyberendezőjénéi valamivel többet is - a természet törvényeiről, az árvizek természetéről, a gátjai közül kiszabaduló víz viselkedéséről, haladási sebességéről, arról, hogy egy lentebbi folyó szakaszon történt gátszakadást követően rövid időn belül attól feljebb is bekövetkezhet-e a szakadás, így hát - akkor persze egy világért sem vallotta volna be - tele gatyával csak tekintgetett jobbra, balra, hogy jön-e már a víz, illetve nem lendül-e hirtelen sodrásba az út menti laposokat elborító talajvíz, nem kezd-e emelkedni a szintje, s fél szemmel minduntalan magaslatok után pislogva vizslatta a tájat, ahol veszély esetén száraz ruhával, ép bőrrel megúszhatná az egészet. S jóllehet, elég aprólékosan ismerte az utat - addig hányszor, de hányszor buszozott, gyalogolt, karikázott (kerekezett) erre Komáromig, nevükön tudva megnevezni az egyes határrészeket (Felsőöreg, Laposok, Várföldek, Határi kút - itt a 19. században, mondják, csárda állott, T. idejében már csak annak állítólagos helye, meg egy gémeskút maradványa árválkodott ott), szőlőjük is volt az út mentén, ahova kapálni, kacsolni, csőszködni, szüretelni járt -, akkor mégis lidérces út volt ez idegen tájon. Miközben pedig Izsa felé iparkodott, serényen szedve a lábát, egymást érték a mellette eldübörgő dömperek, katonai járművek, s persze, a falujuk kitelepítéséhez (evakuálásához) kivezényelt autóbuszok és teherautók, de hiába próbálta meg lestoppolni valamelyiküket, nem vette föl egyik sem (a községből kivezető sáv baljóslatúan üres volt). Délre azonban már így is otthon volt a Kiskertalja utcában, de csak ledobta a táskáját, s a kezébe kapva egy karéj kenyeret, már bicajozott is - akkor még így nevezték a mai bringázást - Pat felé. Persze nem volt egyedül: a fél falu vele együtt ott taposta a pedált - mentek gátszakadásnézőbe, árvíznézőbe. A látvány persze minden képzeletet felülmúlt, még az öregekét is. A töltésen vagy nyolcvan méteres rés tátongott [„...a víz irgalmat nemismerö erővel zúdult az arany kalászt ringató duna menti tájra77], az ár számos, két-három emberderéknyi vastagságú, toronymagasságú fát - füzet, jegenyét - sodort magával, mint a pihét, s ami csak az útjába került, az szempillantás alatt már ott sem volt. Ahogy egy korabeli tudósítás mesélői elmondták a riporternek (lásd Cselényi László Víz, víz, víz, víz című beszámolóit az Új Ifjúságban),6 „Bombarobbanáshoz hasonló dörejt hallottak, majd egyszerre csak elkezdett a föld emelkedni, a buzgár elfojtására dobált homokzsákokat méterekre vetette ki magából a rohanó ár, s amikor már szinte az egész vidék mozgásban volt, elszaba- 6 In Víz, víz, víz, víz. Az ij6y-ös csallóközi árvíz publicisztikai és szépirodalmi anyagaiból. Válogatta: Presinszky Lajos és Zalabai Zsigmond. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 1995, 160. p. 24
