Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 11. szám - Buday Bálint: A Szerző feltámadása (Beszédpozíciók és értelmezési stratégiák Tandori Dezső önkommentárjaiban)
96 kategóriájába esik, és mint ilyen, az említett példák közül Poe-éhoz áll a legközelebb. Noha a két szöveg közelítésmódja a szövegek expliciten megfogalmazott intenciójából fakadóan első ránézésre nagyon különbözőnek tűnik,24 a nyilvános önértelmezés gesztusát övező legitimációs deficitre nagyon hasonló módon reagál a két szöveg, amennyiben az autokommentárokat mindketten csupán eszközként tüntetik fel valami másnak a demonstrálására: Poe az „ihlet-mítosszal” való leszámolást jelöli ki önértelmező tanulmányának elsődleges céljaként, Tandori pedig az ún. professzionális olvasóknak kíván segítő kezet nyújtani, akikre az érvelés logikája szerint általánosságban igaz, hogy a Tandori-lírával való „foglalkozásnak” nem a „leghasznosabb változatát” gyakorolják. Noha az esszé felütésének fényében kézenfekvő magyarázatnak tűnik, hogy recepcióban felfedezett „félreértésekre” akart volna ilyen módon reagálni Tandori, ez több okból is valószínűtlen. Egyrészt a már emlegetett viszonylag nagy időbeli távolság miatt, hiszen 1978-ban a kötet recepciója már évek óta lezártnak volt tekinthető. Másrészt az idézett bevezetőt leszámítva, ahol lényegében a recepció általános alkalmatlanságával25 indokolja az önkommentárok közlését, utalásszinten sem említi a kötetről megjelent kritikákat. Érdemes ugyanakkor hozzátenni: abban, hogy a köteten belül miért épp a Változatok homokórára ciklus versei képezik az esszé anyagát, lehetett némi szerepe a recepció mulasztásainak. Bár tíznél is több kritika jelent meg a kötetről, a kritikusokat olyannyira lekötötték Az amatőrség elvesztése és az Egy talált tárgy megtisztítása ciklusok szövegei, hogy a Változatok homokórára verseinek néhány félmondatnál átfogóbb elemzésére 1978-ig lényegében senki sem vállalkozott. Mégis, bár nem zárható ki, hogy legalább részben ne a ciklus irodalomtörténeti jelentőségének kívánt volna ilyen formában nyomatékot adni, a „haszontalan” értelmezésekre való reflexió hiánya, a versek, illetve általában a kötet értékelésétől való tartózkodás, valamint szerzői, kritikusi és – látszólag legalábbis – naiv befogadói szerepek keverése inkább azt valószínűsíti, hogy az önértelmezés tárgyánál, illetve ennek megfelelően a kötet recepciójánál ▼ 24 Míg Poe visszatekintő szerzőként, addig Tandori többnyire egy utólagos (kvázi külső) értelmezőként közelít saját műveihez. 25 Érdemes megjegyezni, hogy a kritikusok alkalmasságának effajta sommás megkérdőjelezése gyakori motívum Tandori önértelmezéseiben, elég csak az első kötettel kapcsolatos reflexióinak arra a visszatérő és sokat idézett elemére gondolnunk, mely szerint még az „igen kitűnő” elemzők is félreértették a kötet verseinek tétjét, amikor azt gondolták, „hogy itt a nyelvről lett volna szó. Hogy nálam, egyáltalán, a nyelvről lett volna szó. Nálam mindig arról volt szó, hogyan lehet létezni, mikor igazából nem lehet. Nem a nyelv, hanem a meglét lehetőségei kerültek kérdőjelek közé nálam.” A Töredék Hamletnek 3. kiadásának utószavából. = Tandori Dezső, Töredék Hamletnek, Budapest, Fekete Sas Kiadó, 1999 (3. kiadás), 126. Kontrasztképp, hogy menynyire tekinthető jogosnak Tandori recepciókritikája, álljon itt Lengyel Balázs kritikájának egy részlete: „Tandori számára az egyéni lét, és általában a létezés abszurd dolog, filozófiai nonszensz”, az első két kötet verseiben bejárt utat pedig úgy értékeli, hogy míg az első kötetben még csak a szubjektum létezése bizonytalanodik el, addig a második kötetben már az egész világ realitása válik kétségessé, aminek egyenes következménye, hogy a róla való beszéd is elbizonytalanodik. Szó sincs róla tehát, hogy Lengyel szerint itt a „nyelvről lenne szó”: ahogy a versekben tetten érhető nyelvi szkepszis is csupán következménye a költői tapasztalatnak, úgy a költészettel szembeni heves kételkedés is csupán eszköze az egzisztenciális krízis színrevitelének. Vö: Lengyel Balázs: Rába, Tandori = Uő., Verseskönyvről verseskönyvre, Budapest, Magvető, 1982, 303–312.
