Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 1. szám - Iván Alekszejevics Bunyin: Tolsztoj megszabadulása (részlet – Soproni András fordítása)
10 Egyszer Szevasztopolban egy lövészteknőben ült, amikor felugrott, és a fergeteges ellenséges golyózáporban a bástya felé rohant: meglátott egy patkányt. Közismert, milyen szenvedélyes vadász volt,8 és mennyire szerette a lovakat és a kutyákat. A vadászatról csak késő öregkorában mondott le, viszont a lovaglás szenvedélyét egész haláláig megőrizte, és bámulatosan tudott lovagolni. Amikor felült a ló hátára, egészen átalakult, egy csapásra fiatalabb, fürgébb és erősebb lett; a lovakhoz igazi szakértő módjára értett, ritkán fordult elő, hogy kritika nélkül dicsérte valamelyiket. Ami a kutyákat illeti, ki nem állhatta az ugatásukat. Ha a közelben ugatott egy, valósággal szenvedett tőle. Titokzatos vonás, ami megvolt Goethében is, aki egyenest misztikus érzéseket táplált a kutyaugatás iránt. – A lovak és a lovaglás nagy szerepet játszott az életünkben – mondja Alekszandra Lvovna. „Aki apámmal lovagolt, nem máléskodhatott! Nekivágott a horhosoknak, mocsárnak, sűrű erdőnek, keskeny ösvényeknek, nem törődött az akadályokkal... Ha patak akadt az útjába, apám nem sokat gondolkodott, nekihajtotta Delirt, az pedig madárként röppent át a túloldalra... Volt úgy, hogy átugrott a patakon, és mindjárt fel a hegyre. Ott pedig csupa fa, bokor, az ember, ha nem vigyáz, nekimegy egy törzsnek vagy egy ág kiszúrja a szemét. – Na, mi van? – kiált hátra. – Semmi baj, ülök. – Csak keményen! Egyszer a Zaszeka-erdőben lovagoltunk. Én egy lomha, nehéz kancán ültem. Az apám megállt az erdőben, és szóba elegyedett a favágókkal. A lovakat csípték a legyek, a böglyök. A kancám rúgkapált, csapkodott a farkával, a fejével, aztán egyszerre maga alá kapta lábát, és lefeküdt. Apám hangosan rákiáltott. Én csodával határos módon kikecmeregtem a ló alól, de még fel sem állhattam, amikor apám egy fiatalos, erős mozdulattal megütötte, de úgy, hogy az állat nyomban felugrott... Tizenöt éves voltam, amikor megtanított lovagolni. – Hallod-e, Szása, hagyd a kengyelt! Gyerünk, ügetés! Egyszer elesett a lóval. A sztyeppei tüzes vérű állat megijedt valamitől, hátrahőkölt és elesett. Apám, anélkül hogy a gyeplőt elengedte volna, félelmetes gyorsasággal kiszabadította a lábát a kengyelből, és a lovat megelőzve talpra ugrott...” Volt még egy ugyancsak figyelemre méltó vonása, ahogy a tollat tartotta: nem tartotta előre egyik ujját sem, hanem összeszorította mindet, és gyors, kerek ▼ 8 Egyszer medvevadászaton majdnem odaveszett. Az ilyen vadászat szabályai azt írják elő, hogy az embernek le kell taposnia a havat maga körül, hogy szabad legyen a mozgása. Ő azonban ebben is fittyet hányt a szabályokra: „Szamárság, a medvére rá kell lőni, nem pedig birokra kelni vele” – és derékig beleállt a hóba. Egyszerre ráront az erdőből egy hatalmas nősténymedve, ő rálő, de nem talál, újra lő, közvetlen közelből, de a golyó elakad az állat fogában, a medve rázúdul – a mély hó nem engedi, hogy félreugorjon –, és beleharap a homlokába; csak az mentette meg, hogy odafutott egy másik vadász, és lelőtte az állatot. (I. A. Bunyin megjegyzése.)
