Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 10. szám - Két végtelen között az ember (Patkós András akadémikussal Staar Gyula beszélget)
68 gozom. Idősebb professzortársaim közül sokan kiadják tanítványaiknak ezeket a részletmunkákat. Én nem tudok és nem is akarok leszokni arról, hogy magam végzem el a kisebb számításokat is, mert élvezem. Csoportmunkában természetesen megosztódnak a feladatok, de akkor is minden számítást végignéz az ember, egymást ellenőrizzük. A jó fizika kompakt matematikai formában kifejezhető. Ha a számolások után valami borzalmasan jön elő, akkor biztos vagyok abban, hogy valahol hibáztam. Ilyenkor ellenőriznem kell, tehát újrakezdem a számolást. Amikor azután „kijön” egy egyszerű alak, annak szépsége az egyszerűség, és ez majdhogynem bizonyítéka is annak, hogy az eredmény jó. Addig kell keményen dolgozni. Nem sokszor jut el idáig az ember. A kudarc benne van a kutatásban. Vannak abbahagyott munkák. Zavaros dolgok. Félreteszem. Nyugdíjba megyek, előkerülnek ezek a papírok, a félbemaradt próbálkozásaim. Beleolvasok. Papírkosárba dobom. Mert már magam sem értem. – Mai világunkban miben változott a fizikus kutatómunkája, annak jellege? – A mi generációnk megtanulta, hogy nemzetközi elismertségű kutatók csak akkor lehetünk, ha eredményeinket publikáljuk. Nem elég egyetemi folyosókon mondogatni, hogy nekem is megvolt már az az eredményem, csak nem írtam le. Ma már nincsenek meg nem értett zsenik. Kivételes eset az elvégzett munka eredményének kései elismerése. Egy ilyent azért tudok mondani, Diósi Lajos példáját, aki kísérleti részecskefizikusként „mellékesen” a kvantumelmélet megalapozásának elvi kérdésein dolgozott. Azon, hogy a kvantumfizika, ami a mikrovilág elmélete, hogyan vezet emberléptékű megfigyelésekre. Nemzetközi szaktekintéllyé akkor vált, amikor ez a terület a nemzetközi kutatások fősodrába került. A kutatást a magányosan dolgozó kutató helyett ma sokkal inkább az jellemzi, hogy van egy főárama, mindenki abba igyekszik valamiképpen belefolyni. Nem néhány tucat, néha nem is néhány száz ember dolgozik az adott kutatásban, hanem ennél sokkal többen világszerte. – Kérdésem éppen erre irányult. Mert például a gravitációs hullámok felfedezéséhez vezető kutatómunkában ezernyi ember működött együtt. Az eredményt közlő publikáción is ennyi kutató neve szerepel. Ki kapja majd ezért a Nobel-díjat? Nem válik ebben a hatalmas, együttműködő rendszerben parányi csavarrá a kutató? – Ez valóban egy speciális eset. Vannak nagy „világmegváltó” kérdések, amelyek megválaszolásához az egész nemzetközi közösségnek össze kell fognia. Sok-sok pénzzel hatalmas kísérleti eszközöket kell ehhez építeni. Elmondható ez az Albert Einstein általános relativitáselméletében megjósolt gravitációs hullámok és a Higgs-bozon megfigyelése esetében is. Ezek a nagy kutatási projektek azonban
