Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 10. szám - Villányi László: Sajgó káprázat (Parancs János emlékének)
28 Villányi László Sajgó káprázat Parancs János emlékének Parancs Jánossal 1977 őszén, a Radnóti Biennálén találkoztam először, röviddel Kormos István halála után. Egy későbbi versében róla írta: „ne láttam volna legalább / október hatodikán / a gyanútlan áldozatot, / az aggastyánná vénült, / ördöngős, vidám fiút”. Akkor már olvastam Fekete ezüst című kötetét Kormos jóvoltából, ő pedig tőle hallott a „győri szentháromságról”, az együtt induló fiatalokról, Borbély Jánosról, Pátkai Tivadarról és rólam. Törzshelyünkön, a „Magyarosban” beszélgettünk, és Kormos szellemisége olyannyira jelen volt, hogy úgy éreztem, János vette át az örökségét, ugyanúgy számíthatok az ő figyelmére, barátságára is. 1978-ban őt kértem meg, hogy a Fodor András által szervezett hagyományos elsőkötetesek bemutatóján beszéljen a Délibábünnep című könyvemről, melyet Kormos István szerkesztett. Rendkívüli jóindulattal, empatikusan szólt, ráadásul a szöveget közölte a Pete György szerkesztette Életünkben, a kor egyik legizgalmasabb folyóiratában. Az első találkozást követően hamarosan ellátogathattam otthonába, megismerhettem feleségét, Katit és kislányát, Pannit. Az első találkozást számtalan követte, újra meg újra láthattam édesanyja fényképét, Pátkai Ervin kisplasztikáját, többször adta kölcsön az emigrációban élők valamelyik könyvét. Az ő jóvoltából ismertem meg Sipos Gyulát, „Fifre urat”, aki Albert Pál néven publikált, s Párizsban megkaptam tőle Márai Sándor: Föld, föld című kötetét, ami nagymértékben hatott arra, miként gondolkodjak a hatalomról, az „emberarcú szocializmus” lehetetlenségéről. János mutatott be Karátson Endrének is, aki bensőséges barátom lett, miként Deák Laci is, akinek 1979-ben jelent meg a János által szerkesztett, Magasles című kötete. Gyakorta felkerestem a Magvető Kiadóban is, ahol feltűnt, hogy szobája mennyire sivár, egyetlen képet sem tett ki a falra. Ez akkor változott, amikor Deák Laci is a kiadóban kezdett dolgozni. Egyszer betoppant Kukorelly Endre, megköszönte Jánosnak, hogy az általa fontosnak gondolt verseit válogatta be egy antológiába. Ő szerkesztette többek között Takács Zsuzsa, Kálnoky László számos kötetét, Tolnai Ottó válogatott kötetét, akikről rendkívül elismerően beszélt, és olyan elfeledett költőket emelt ki a feledésből, mint Gulyás Pál vagy Palasovszky Ödön. Nem szabad megfeledkezni műfordítói tevékenységéről sem, neki köszönhetően olvashatók magyarul René Char, Tristan Tzara, André Breton és Philippe Soupault versei, és ő fordította le Blaise Cendrars A villámsújtotta ember című regényét. Vele és Deák Lacival a Magvetőből az út többnyire a „Grinzingibe” vezetett,
