Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)

2024 / 10. szám - Villányi László: Sajgó káprázat (Parancs János emlékének)

29

gyakorta csatlakozott hozzánk Doboss Gyuszi és Kemsei Pista. Olykor Kecskeméti Kálmánnál időztünk a Baross utcában, egyszer, vesztemre, ott vertem meg sakkban Jánost, aki összehasonlíthatatlanul jobb játékos volt, finoman szólva sem szeretett veszíteni, még gyufázásban sem. Ő vezetett be a pókerezés rejtelmeibe, amikor Szigligeten együtt nyaralt a két család, már tűrhetően bántam a kártyalapokkal.

Meglehetősen zárkózott volt, „Én ilyen nem-társalkodó / alkat vagyok”, írta, de egyszer elmondta, az emigrációból való hazatérése után miként zaklatta a titkosszolgálat, különféle presszókban faggatták, míg kétségbeesésében Juhász Ferenchez fordult, aki Aczél Györgynél elérte, hogy nyugton hagyják. A pályatársak szemében is gyanús volt, „pár hónapig én voltam az a fura csodabogár, / aki nyolc év után visszatért, egy lányért / vagy az irodalomért”. Verseiből kirajzolódik, milyen elveszetten élte meg a párizsi éveket: „Eltékozoltam legszebb éveim: gyötört a szégyen és a bánat. Légüres térben fuldokoltam, idegenként forgolódtam mindenütt, hiába szerettem a franciákat.”;„fogvacogtató álmok gyötörtek”; „szüntelenül haza vágytam”; „csak szegény Kormos Pista tartotta bennem, / úgy-ahogy a lelket”.

Miért ment el a forradalom leverése után? „Elmentem, mert pocsékul éreztem magamat, és húzott mint egy örvény, az ismeretlen. Elmentem, mert nem értettem a világot: túl sok volt, ó, túl sok volt a kiontott vér.” Gyanítom, a szigorú apától is menekült. Árulkodónak éreztem, hogy édesanyjával ellentétben apjáról nem tett ki fényképet a polcra, egyetlen versében sem említi. Édesanyjáról szépen emlékezik meg a Fehér Julianna és az Anyám című versekben. Bián nőtt fel, „a bársonyosan befogadó és körbeölelő közeg”-ben. Pulán, a vadászgépek „a gyerekkori bombázásokat, / az agyagföldbe vájt, primitív óvóhelyet, / a barackfa alá elásott lódögöt idézik, / s bal kezem középső ujjának / szétroncsolt és lenyisszantott / első perecét, ezt a fura, / befelé forduló, enyhén / visszataszító csonkot, / amivel harminckét évvel ezelőtt / megjelölt engem is a háború”. Egy álomban: „Meredekfalú úton, ökörcsapáson baktatok. / Nyár van. Viszem az ebédet nagyapámnak. / Lustán lépegetek mezítláb a porban, / a forróságban, aranysárgán izzó / gabonatáblák közt egyedül; / ma is kilencévesen, klottgatyában. / S olyan boldog vagyok, hogy / majd megszakad a szívem.” Felvillanó emlékek: „A szederfák alatt kóválygó, sárga kislibák. / Bolondos játszadozás az eketaligával. / Az első megrázkódtatás a porban. / Parázna kíváncsiskodás a híd alatt”.

Nem szakadt meg kapcsolata diákkori kedvesével, Párizsból a szerelem is hazahívta: „...két karodba vágyom, / tavasz nélkül sorvad ifjuságom”; „védj meg magamtól van rá hatalmad”. Felesége szerelme, a vele való szövetség élete végéig megtartó erő: „Nélküled elmerültem volna a pokol bugyraiban, megfojtott volna a hétköznapok iszapszomorúsága”; „közeledben leomlanak a gyász / nyirkos falai”; „a köznapi létezés síkján / nélküled már leroskadnék”. Megszületett Anna lányuk, negyvenéves kora körül, Kislányomnak című versében írja: „Az évek során csak erőm fogyott, / kudarcaim szaporodtak; / de ezt sértetlenül megőriztem, őrzöm, /