Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 10. szám - Markó Béla: Erdélyi válaszutak (Csiki Lászlóra emlékezve)
26 volt Erdélynek romantikája. És sötét valósága is. Katonaszökevények, rettegés, Amerika-várás, minden. De Csiki László nem azért nem lehetett már kezdettől fogva generációjának egyik védjegye, mert nem fért bele a háromba. Tehetségével, teljesítményével – utólag azt is mondhatnám: maradandóságával – ugyancsak bele kellett volna férnie. Csakhogy nálunk is, másutt is az induló nemzedékek egyfajta közös ars poeticát hirdetnek, ami ideig-óráig fontosabb, mint kinek-kinek az egyéni krédója. A kollektív felhajtóerő segíti is az érvényesülést, de paradox módon árt is az eredetiségnek. A második Forrás-nemzedék kissé romantikus, kissé nosztalgikus és erősen cselekvésközpontú irodalmat művelt, ez alól persze Csiki László sem vonhatta ki magát, ráadásul íróként kevésbé, de szerkesztőként nagyon is „társaslény” volt az irodalmi életben. Annál a generációnál az írás a tett szinonimája, a tett pedig harcot vagy építkezést jelent: „Csak nézem a szívem: / függőón inghat így / egy fél-kész téglafal tövében (Szívműtét délután) – írja Forrás-könyvében. Viszont Csiki László végül is néhány nemzedéktársához hasonlóan azt az alternatívát képviselte, amely sohasem tűnt el Erdélyből. Legfeljebb a mindenkori mítoszépítés népszerűbb volt, mint az a groteszk és ironikus látásmód, amelyet Csiki vagy például Kenéz Ferenc is kultivált. Az ünnepi Erdély ugyanis fontosabbnak bizonyult a kisebbségi kultúrában, mint a hétköznapi. Király, Farkas, Magyari: más-más stílusban ugyan, de mindhárman mítoszépítők, miközben tagadják ők is a hivatalos – és hivatásos – cselekvők, vagyis mozgalmárok hazug kollektivizmusát. Csiki László csakis a mindennapok pátoszát fogadja el, de mégsem szakad el egy pillanatig sem saját nemzedékétől, hiszen nem erkölcsi, hanem csupán társadalomszemléleti alternatívát képvisel hozzájuk képest. Ismétlem, végigkíséri ez az alternatíva az erdélyi irodalmat már az első világháború óta mindenképpen, de talán még régebbről is. Nemcsak egy másik irodalomkoncepciót jelent ez, hanem bizonyos értelemben egy másik Erdélyt is. Sütő András Erdélye más, mint a Székely Jánosé, Kányádi Sándor Erdélye különbözik a Szilágyi Istvánétól, mint ahogy Bodor Ádám Erdélye is egészen sajátos. Sötét, idegen. Elhagyott és elhagyatott, mégis fájdalommal teli régió. Ebben az Erdélyben csak keresni lehet az otthont, mert itt van valahol, de nem fogjuk soha megtalálni. Éppen megjövő, vagy éppen elmenő emberek országa ez, ahol a megérkezéstől is fél az utas, mert a megérkezés lemondást jelent. Szintén a legelső Csiki-könyv címadó verséből idézek, bizonyítandó, hogy gyakorlatilag már a kezdet kezdetén egy másik úton indult el, és későbbi versei, prózája, esszéi, színdarabjai egy nagyon transzilván, de mégis minden újdonságra fogékony, hol szindbádi, hol gulliveri utazásnak az állomásai. A lényeg: az utazás. Íme az idézet: „Megyek: / az eső-vetés a földbe nő le, / s rendet vág benn’ rendetlen kezem... / Ki magam az esőbe kizártam, / már attól félek, hogy megérkezem.” (Esőt-kaszáló) Született és élt Sepsiszentgyörgyön, majd Kolozsváron, Bukarestben, végül 1982-
