Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)

2024 / 10. szám - Markó Béla: Erdélyi válaszutak (Csiki Lászlóra emlékezve)

27

től Magyarországon, ide-oda járt „az esőbe kizárva”, mintha valóban nem akart volna megérkezni. 2008-ban halt meg Budapesten, nem az út végén, hanem útközben, azt hiszem. Játszani kellene abszurd drámáit, az Öreg házat például. Harag György rendezte hajdanában Kolozsváron, máig emlékezetes előadás volt. Az erdélyi kánon, pontosabban az erdélyi irodalomról otthon is, Magyarországon is kialakított klisé alapjában véve napsütötte tájat mutat, néha ugyan befedi a köd, de hamar felszakad. Ilyennek akarja látni az olvasó, és mi tagadás, egyikmásik kritikus vagy esztéta is. Ezzel szemben van egy egészen más, gyötrődő, bűnös Erdély, a Szilágyi Istváné, Bodor Ádámé, Mózes Attiláé, de az utóbbi években egymás után napvilágot látott újabb erdélyi regényeké is Láng Zsolttól Vida Gáborig, Visky Andrástól Szabó Róbert Csabáig, hogy a Magyarországon élő, ám továbbra is erdélyi történeteket író közép- vagy fiatal nemzedékről ne is beszéljünk. Titokzatos vidék ez, könyörtelen is sokszor, mégsem lehet szabadulni tőle. A rárakódott pátoszt le kell bontani, de mitológiája volt, van és lesz. Legyünk őszinték, ezt a mitológiát ugyanazok építik valójában, akik rombolják is. Csiki László még szinte kamaszként, első verseskönyvének megjelenése előtt megírta azt a Kamaszok című kisprózát, amely mindössze 3630 leütés szóközökkel együtt, vagyis akkori szóhasználattal valamivel kevesebb, mint 2 flekk, de ennek a rövid szövegnek minden huszadik századi magyar antológiában ott lehetne a helye. Ha választanom kellene, hogy mivel szemléltessem annak a másik Erdélynek az irodalmát, amely mindmáig árnyékban van a kanonizált, sőt, agyonszeretett stílromantikához képest, habozás nélkül ezt a Csiki-novellát választanám. Hátborzongató történet. Három kamasz próbál megbizonyosodni egy éjszaka, hogy igaz-e a hattyúdal legendája. Egyikük beúszik a mesterséges tóban sötétlő szigetre, kiveszi a ketrecből az egyik hattyút, és egy késsel elvágja a nyakát. Nincsen fény, két társa nem láthatja őt kint a partról, de várják, hogy felcsendüljön a dal. A hang nélkül elvérző hattyú mellett a fiú maga kezd dalba, hogy a legendát megmentse. Már-már giccs. De inkább örök érvényű parabola. Elég egyszer elolvasni, másodszor már nem akarjuk, de elfelejteni sem tudjuk. Csupa kegyetlenség, vér, halál. És remény. Máig nem érkezett meg igazán közénk Csiki László. Azt az Erdélyt írta meg, amely nem tündérkert, hanem boszorkányország. Ahol nehéz megmaradni. És ahonnan elmenni sem lehet igazán.