Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 1. szám - Iván Alekszejevics Bunyin: Tolsztoj megszabadulása (részlet – Soproni András fordítása)
9 Többnyire halkan beszélt, de ha utánakiáltott valakinek, mindig megdöbbentett hangjának zengése. Fiatalkorában nagyon erős volt, és öregkoráig az is maradt. „Mi – mondja Goldenvejzer – egyszer az asztalnál ülve, egyik könyökünket letámasztva, kezünket összekapcsolva megpróbáltuk a karját az asztalra szorítani. Ő minden jelenlévőt legyűrt.” Pedig ez már a halála előtti esztendőben történt. A keze nagy volt, egyszerre falusi és nemesi, „erős, szabályos formájú körmökkel”, mint Goldenvejzer helyesen megállapította. Sietve, gyakran egyenest mohón evett. Általában nem sokat evett, de ha valami ízlett neki, olyan mértéktelenül falt, hogy gyakran beteg lett tőle. Nem szerette a tejet és a halat, nem evett egyikből sem, már akkor sem, mielőtt vegetáriánus lett. Ha megbetegedett, szakadatlan, nagyon hangos ásítás vett erőt rajta, hogy zengett belé a ház. „Amikor Szerjozsa bácsinak valami kellemetlen dolog jutott az eszébe, vagy nem érezte jól magát, hangosakat ásítozott a dolgozójában: Ááááá!” Ezt Alekszandra Lvovna meséli Szergej Nyikolajevicsről. Ugyanezt mondja az apjáról is: „– Óooh, óooh, óooh! – hangzott fel hirtelen a félelmetes kiáltozás apám dolgozójából. – Mi ez? Ki kiáltozik? Lev Nyikolajevics? Rosszul van? – kérdezték rémülten, akik nem voltak hozzászokva. – Nem – feleltük nevetve –, Lev Nyikolajevics ásít.” Közismert, mennyire szerette a testgyakorlást. Szeretett folyóvízben fürödni, és élete végéig járt is. Goldenvejzer visszaemlékezése szerint amikor első ízben ment vele fürödni, felfigyelt a jobb oldalán egy nagyon nagy anyajegyre. Valahogy béka módjára úszott. Úgy fürdött, ahogy a muzsikok, komolyan, sem sietve, megadta a módját. Roppant bátor és férfias volt. „Nem tudom elképzelni rémültnek – mondja Goldenvejzer. – Egyszer télen kis szánon utaztunk ketten. Ő hajtott. Hóvihar tört ki, egyre erősebb lett, olyannyira, hogy végül letévedtünk az útról. Egyszerre a távolban megpillantottunk egy erdészkunyhót, elindultunk felé, hogy megkérdezzük az erdésztől, hogy jutunk ki az útra. Amikor odaértünk a házikóhoz, három vagy négy hatalmas juhászkutya ugrott elő, és veszett ugatással körülvették a lovat és a szánt. Lev Nyikolajevics határozott mozdulattal a kezembe nyomta a gyeplőt, ő maga felállt, kiszállt a szánból, hangosan rikkantott, és fegyvertelen kézzel elindult egyenest a kutyák felé. A rettenetes állatok egy szempillantás alatt elhallgattak, és utat engedtek neki, megérezték a hatalmát. Ő teljes nyugalommal elvonult köztük, és szélben lengő ősz szakállával belépett az erdészkunyhóba.” A kaukázusi harcokban és az ostromlott Szevasztopolban mindig bátran, sőt olykor egyenest vakmerően viselkedett. A patkányoktól azonban pánikusan félt.