Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 5. szám - Mohai V. Lajos: Velence Budán (Bánki Éva: Telihold Velencében)
103 mutat be, rajzol körül, tesz szemléletessé. A középkori indusztriális kultúra iránt érdeklődőknek kötelező lecke. Monumentális épületegyüttes, a racionális ész műve egy művészettel, és a művészetek kultuszával átitatott városállamban. Az, hogy megállja a helyét ez a kijelentés, arra elég lehet az elbeszélőt idézni: „A Szent Márk tér harangja nem az arisztokraták vagy külföldi követségek érkezését, hanem a hajóácsok munkaidejének kezdetét és végét jelezte, ráadásul ők, az arsenalettók vihették megválasztása után a dózsét a vállukon. Ám a világkereskedelmet irányító Velence nemcsak munkásai szimbolikus megbecsülésével törődött: ez volt az első város a világon, amely nyugdíjat és betegbiztosítást folyósított a munkásainak.” Velence a méltányosság emlékműve is; nem feledhető vonása ez. Ismerünk valamennyit Velencének az irodalomra gyakorolt hatásáról. (A világirodalom nagyjai foglalták imájukba a nevét, és könyvtárnyi szakirodalom készült belőlük és a város ihlető természetéről.) A mi íróinkat, költőinket is magával ragadta Velence: elég e helyt Kosztolányi Dezső és Jékely Zoltán gyógyíthatatlan Velence-szenvedélyére, elragadtatottságára utalni. Például a Kosztolányi-hangzatot és stílusbravúrt is magába gyűjtő Jékely-négysorra 1939-ből: „Velence, Velence / tenge rek lelence / emléked szívemben / gyönyörű szelence”. De mindenekelőtt a Kosztolányifölfedezte örmények szigetére, ahol a költő a magyarságot is foglalkoztató gyötrelmekre, kínzó érzésekre ismert 1913 nyarán. Ez az Isola di San Lazarro. És ezek a gondolatok vertek visszhangot a kései utódban: „(...) én is nemzethalál-gondolatokkal viaskodom, mint Kosztolányi”. A könyvön végigvonul, fölerősödik és elhalványul – bizonyos módon az egyik rétegét képezi – a migráció nyugtalanító kérdése. Az aggódás tárgya: Európa (és Európa kultúrája, és értsd oda Magyarországét is). És az aggódás tárgya továbbá azokért az emberekért viselt nyugtalanság, akik nem találják a helyüket meg, akiknek zavart a tudata, és csak a folytatólagos mozgásban, például vonaton való utazásban lelik meg az időleges biztonságukat, mint a számkivetett pakisztáni fiú, akinek néhány vonással megrajzolt arcképe a legemlékezetesebbek közül való. A jelen történései nem racionalizálhatók, ahogy egyetlen jelen idejű történésé sem – mindez zaklatottságot, izgatottságot vált ki az elbeszélőből. Egyelőre ezzel a problémával az idő sem tudott mit kezdeni. A dúsgazdag amerikai és nyugati turisták csacsognak, ténferegnek, vastag pénztárcájuk a tragikus konfliktusokról mit sem tud, ők pedig tudomást sem vesznek róla. Egyébként ezek a divatturisták (mai magyar megfelelőik a dubajisták ) szinte dramatikus ellenpontot képeznek a kultúrára, és a kultúra történetére szomjas utazóval. Ezt persze érezhetnénk banális konfliktusnak, ha az lenne, de nem az, hiszen a kétféle magatartás összeegyeztethetetlen a szorongó világállapottal, és méltatlan hozzá. Traumát okoz a magyar írónőnek. Mire emlékeztetik a paloták az utazót? A pompa mellett a sötét titkokra, pokoljárásokra, a gyötrelmekre, mert a heroikus múlt törmeléke is lett a város, de az egykori arisztokrácia palotái a galaktikus históriából még valamit a mai szem-
