Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 5. szám - Mohai V. Lajos: Velence Budán (Bánki Éva: Telihold Velencében)
104 lélőnek is föltárnak, elárulnak. Mindehhez komoly szellemi erőfeszítésre, olvasottságra is szükség van, biztos szemmértékre, óvatos araszolásra. Bízva benne, hogy a szellemi befektetés megtérül. Ezt a munkát is elvégzi a könyvében Bánki Éva, akinek van szeme a paloták töredezett fodraira, a homlokzatok hiányos csipkéire, a besüppedt lépcsőfokokra, a megsüllyedt alapzatokra a sötét és büdös víz felszíne alatt. A víz tenger felől érkező szelíd ringására. A gondola rángatózó mozdulatára. A galambokra. A galambokra, a turistáknak engedelmeskedő galambok sokaságára. Valahol messze, ködben, párában, napsütésben a sirályokra. A szárnyak csattogására, a sivító hangzavarra, a szél hangjára. A szél és a tenger moraja. Irodalmi téma. A Szent Márk tér turistáknak szentelt, túldíszített kávézóira, megannyi híressé vált játékfilm visszatérő díszletezésére déli verőn és bokáig érő áradás alatt. Amikor lepedőnyi újságlapokat sodor a víz magával, vagy amikor Daniel Craig – egy egész műemlék épületet romba döntve – sújt le a gonoszra. Aztán ismét a palotákra, amelyek vastag falai elrejtik az ottani életet a kíváncsi szemek elől. „Milyen a velencei Nap fölötted? – kérdem egy e-mailban Bánki Évát. „Napsütés, karnevál. Teljesen más a karnevál filozófiája, mint Kelet-Közép-Európában. Ez – akármilyen szép – nem vicces figurák felvonulása, hanem a halottak menete. Ezért van annyi herceg, hercegnő, dózse, pestisdoktor. Farsang idején felvették az őseik álarcát, és így sétálgattak. Tetszene Neked.” Ide másolom Byron-Kosztolányit: „ Farsangba legvidámabb volt Velence / és legva dabbul járta egykoron, / táncolt, dalolt a boldogság kegyence / álarcba, mint valami víg toron.” Velencében is a törvény mindig fölfeslett valahol, ezért a város arca sok részletből áll össze, darabjait felsorolni se igen lehet. A „vízi városnak” festményarca van, szoborarca van és járványarca van. A járványarc akkor még, 2017-ben a pestisé; azé a kórságé, amely szinte évtizedenként megritkította, harmadolta-negyedelte a város népét; pestisben halt meg Bánki Éva egyik kedvenc festője, Giorgione a XVI. században – az író nem felejti el megjegyezni. A lepra is gyakori vendég volt; az ő haldoklásuk sokáig tartott, kínosan sokáig. És épp Isola di San Lazarro volt halálig tartó elszigeteltségük színhelye. „Milyen érzés lehetett egy kicsi szigetről bámulni Velence fényeit, hallgatni a karneváli-pünkösdi-húsvéti zenebonát, és éjjel-nappal a szüleinkre-gyerekeinkre vágyakozni”? – kérdezi az író. A halottak arca sem csak karneváli arc. És még a világjárvány előtt járunk, szinte „törvénytelenül”, mert még nincs Covid-19, a világ eddig leghatalmasabb vírus-összeesküvésének még híre-hamva sincs. Amiről ugyancsak sejtelme sem lehetett az utazónak, az Effie néni személye. Aki befogadta, ellátta (szép szóval, ennivalóval), kalauzolta, egyszóval lelki társa volt. Mindezekkel a tulajdonságokkal együtt, de mindezeken túlnőve. Tőről metszett úrinő, az Osztrák–Magyar Monarchia minden megélt asszonyalakja, akit a megváltozott körülmények nem szorítanak az önsajnálat béklyójába, és eszében nem jutna visszafordítani az idő kerekét. Ez azért is külön kiemelendő,
