Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 1. szám - Fried István: Petőfi Sándor: „nemzeti költő” „nemzeti költészete”
18 Csak a vers első részét idéztem, a továbbiakban még világosabb lesz, hogy Ráday érdeme (Kazinczy szerint) új költői tájak, módok felfedezése, az avult, rossz ízlésű poétai vidékről a szebb mezőkre terelés. Petőfi versében eltérő a sorrend. Előbb fordul a megszólaló a költőkhöz, majd a második versszakban példázatként hozza elő Mózes bujdosását. Az első versszak megszólítása és felszólítása több félreértéssel járt: mintha rigorózusan a hasznossági cél érdekében eltiltaná a költőket a magánélet lírájától. Megtartván ugyan a klasszikától örökölt „szent fát”, mely ugyanúgy lantra utal, mint a húrok pengetése, az erőteljes-indulatos hangnem kissé elfedi: szó sincs eltiltásról, pusztán arról, hogy ne csupán a saját fájdalom és öröm megéneklése legyen a költészet tárgya, hanem amellett (azelőtt?) ama „nagy munka” vállalása, melynek részletezésére a vers folyamán sor fog kerülni. Eötvös József Én is szeretném... kezdetű versével már megfogalmazta, miszerint: „Kit nem hevít korának érzeménye, / Szakítsa ketté lantja húrjait.” Hogy mi a kor érzeménye, azt sem titkolja, a könny és a villám fénye bevonásával ezrek kínjainak kimondása. Ugyanakkor itt megjegyezhető, hogy a szlovák romantikus költővezér, Štúr valóban előírta, mely műfajok, versnemek kerülendők (például a bordal vagy a szerelmi líra). A szerb és a horvát irodalomban szintén akadtak bőven olyan líraváltozatok, amelyek kidolgozása elmaradt. Minek következtében a Petőfi-befogadás poétikailag zavartalan volt, „nemzeti” költők éppen úgy hozzájárultak a Petőfi-adaptációk népszerűségéhez, mint kevésbé jelentős poéták, akik az anyanyelvi irodalom „hiányzó” helyeit igyekeztek kitölteni. A XIX. század költői ugyan tartalmazza az előírás formuláit, de nem kizáró és szegényítő jelleggel ölti formába a jelszót, melynek népfogalma már A nép, A nép nevében és az Arany Jánossal folytatott költői-prózai levelezésből isme rős lehetett. A jelszó nem az üres térbe cseng ki, a bibliai szereppel (próféta, lángoszlop feladattal kijelölt modern költő) a retorizált előadás lesz indokolttá. Az Újabb idők ben sorkezdő pozícióban figyelmeztet az isteni parancs fontosságá ra, egyben a felsőbb instancia, szimbolikus üzenetet hirdető „legfelső lény” felhatalmazására. A lángoszlop megismétlése az egykor és most egybejátszatását szolgálja, és a második versszak hagyományközvetítését erősíti: nevezetesen, mint Kerényi Ferenc állítja,17 a XVI. századból hoz üzenetet a zsidó és a magyar sors egybegondolhatóságáról. Nem kevésbé biblikus örökség a „hamis próféták” emlegetése, mely a magatartások különbözéseit szemlélteti. Ezen keresztül A nép és A nép nevében alapgondolatait új környezetbe helyezve, helyzetképet vázol föl, jellemrajzra vállalkozik, s a Bibliá nak, de a saját lírájának átokformulájával is tovább dinamizálja a gondolatmenetet. Ha az eddig olvasottakat a rímelés felől tekintjük át, szembetűnő a versszakok félrímes megoldása: mintha a kifejtés ▼ 17 Kerényi, i. m., 286.
