Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 1. szám - Fried István: Petőfi Sándor: „nemzeti költő” „nemzeti költészete”
8 tése adja. Vers és magatartás összefüggései az 1848-as Petőfi-verseknek témái, itt viszont az írásbeliség bevonása (hiszen a hieroglif is írás, még ha nem bizonyul is megfejthetőnek) erősíti emlék, magatartás és irodalom összefüggéseit. Sokat mond, hogy a Szózat lesz a nemzet költőjének védjegye, az itt megfogalmazott erkölcsiségből következő feladat (a Szózat felszólító igéi) következetes magatar tásban realizálódhatnak csupán. Innen haladhatnánk tovább olyan irányba, amely kétségtelenné teszi (teheti) a „nemzeti költő” általános elfogadhatóságát, bár egyáltalában nem problémátlanná. Vajon egy adott korszakban csupán egyetlen „nemzeti költő” létezhet-e, példáinkban Vörösmarty, akit Eötvös József véleményét idézve, Petőfi váltott föl (akkor Vörösmarty elvesztette volna ezt a státust?)? Kérdés: egy időben több nemzeti költő is tevékenykedhet, eszerint Vörösmarty is, Petőfi is egyaránt nemzeti költő, jóllehet az egyik fél megfosztotta ettől a másikat, nem esztétikai-irodalmi összecsapásban, hanem versben ugyan, de kifejezetten politikai vitában. Ugyanakkor a kívülállóként is „beleérző” Miroslav Krleža nem korlátozza a nemzeti költői státust a „nemzeti”-politikai költészetre, hanem olyan tájlírát is bevon koncepciójába, amelynek csak áttételesen vannak, lehetnek „nemzeti” vonatkozásai. Költőketírókat idéztem, akik nem fogalmi nyelven (jóllehet Eötvös József talán mégis) közelítik meg ezt a csupán első megközelítésre egyszerűnek tetsző kérdéskört. Azt, hogy ez nem kizárólag a magyar irodalom problémája, nem csupán Krleža megszólalása igazolja, ő egyébként a XIX. század második fele nem egy „hazafias” horvát költőjéről mond megsemmisítő ítéletet, ami itt annyit jelenthet, nem fogadhatja el – tárgyválasztásuk ellenére – nemzeti költőknek. Karel Čapek Harc a szalamandrákkal című regényében ironizál Boleslav Jablonskýn, akinek „lírája” (szintén a XIX. században) tankönyvbe foglalható hangon és előadásban igyekezett a hazaszeretetnek megnyerni a serdültebb ifjúságot. Ezzel ellentétben, Babits Mihályt nem szokás a „nemzeti” költők közé sorolni (Petőfi születésének centenáriumára igen meggondolkodtató, Ady Petőfi nem alkuszik jához közelíthető verset tett közzé). Babits nemcsak megértéssel írt Tamási Áron Ábeljéről, hanem Tamási a Babits-emlékkönyvben nem a köztük lévő sorsbeli-gondolati távolságot, hanem a nemzeti költő státusához közel láttatta.9 Babits küzdelme Ady költészetének el- és befogadásáért hasonlóképpen ebbe az irányba mutathat. Az egyik probléma a „nemzeti költő” tárgyválasztás vagy kinyilvánított életelve alapján való besorolása. S ez olykor, ritkán egyeztethető össze az irodalmiság kritériumaival. A másik szempont a kortársi kritika felől érkezhet, amely a mából visszatekintve irányzatok csatájaként is fölfogható. Nem kitérőképpen említem, hogy a nemzeti költői ▼ 9 Tamási Áron, Babits tornya, = Babits Emlékkönyv, szerk. Illyés Gyula. Nyugat Kiadó, Budapest, [1941] , 79–81. Vö. még: Joó Tibor, A nemzetnevelő, uo, 104–110, Szabó Lőrinc beszéde a ravatalnál, uo, 281–282.
