Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 1. szám - Fried István: Petőfi Sándor: „nemzeti költő” „nemzeti költészete”
9 státus, a par excellence nemzeti költészet ideája és artikulálódása Vörösmarty romantikájának áttöréséhez köthető, természetesen nem függetlenül Kölcsey Ferenc kezdeményezéseitől. Míg Kölcsey lírája és költészetfelfogása Kazinczytól eltérően nem a fordítói mozgalommal, hanem az eredeti művekre összpontosításával keresi a magyar irodalom járható és az európaival egylényegű útját, az 1820-as esztendők irodalmi, irodalom- és tudománypolitikai problémái konkrétabban fogalmazzák a követendő célt, így az elhatárolódást a hungarus patriotizmustól és annak képviselőitől, nyomatékosabb a részvétel a magyar kulturális intézményrendszerben, az ott betölthető pozíciók megszerzése, a kanonizálás lehetőségeinek megragadása stb., ezzel párhuzamos minden eddiginél hatásosabb dialógusra törekvés az európai irányokkal, különös tekintettel a nyelvi, műfaji, tematikai, tárgyi kor- és időszerűségre. Ami a költészet gyakorlatát illeti, elsősorban Vörösmarty kiseposzai, Csongor és Tündé je minősíthető kezdeménynek, ezt követi a líra újszerű megszólaltatására törekvés, és az 1830-as esztendők közepén (Petőfi pontosan érzékelte) a Szózat , majd az alkalmisága ellenére, vagy éppen azért, az Árpád ébredése . Az 1840-es évek elején szerzett Vörösmarty-versek (Liszt Ferenczhez , Az unalomhoz , Az élő szobor, A Krivánon , Az úri hölgyhöz , 1842-ben a Fóti dal hoz jutunk el) 10 két ségtelenné teszik, hogy immár nincs, vagy csekély szükség van az antik példák támogató erejére, a tisztán emberi nem elegendő sem az „itt és most” fölmerülő költői-kulturális-társadalmi-„nemzeti” kérdések verses megszólaltatására; s a költő nem pusztán együttérző megszólaltatója az eszmei-világnézeti harcoknak, hanem közvetlen résztvevője. Így a poétizáltság, az új retorika nem a kívülállás, hanem a benne lét megnyilvánulása. S ha a költő nem a maga személyét állítja a versbeszéd/mondás látványos előterébe, retorikája félreérthetetlenné emeli szituáltságát. Az 1830-as évek magyar költői beszédében még kevésbé ismerhető föl a szólam, miszerint a költő egyben próféta, látnok, vezérszemélyiség, aki immár nem elsősorban musarum sacerdos, noha mondandója szakralizált elemeket is tartalmaz, s ahonnan beszél, nem bizonyosan szószék, célirányos retorikájával, amely elsősorban a poétikai elgondolásoknak van alávetve, a meggyőzés az újra formált trópusok segítségét veszi igénybe; s ha bibliai, még inkább mitológiai vonatkozásokkal él, akkor vagy a helyzethez alkalmazza, vagy egy más háttértörténettel kapcsolja egybe. A Vörösmarty–Petőfi váltásról Martinkó Andrást követőleg magam is erősen vázlatosan értekeztem,11 ezúttal arra utalnék, hogy az 1830-as és 1840-es esztendők között a nemzetet, a költészetet, így a nemzeti költészetet illetőleg is terminológiai és ettől nem függetlenül tárgyi–tematikai, valamint műfaji eltéré▼ 10 Vörösmarty Mihály, Kisebb költemények III, (1840–1855), s. a. r. Tóth Dezső. Akadémiai, Budapest, 1962. 11 A 8. sz. jegyzetben i. h.
