Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 7-8. szám - Milbacher Róbert: Az irodalomtörténész tisztátalan pillantása (Felejtés és emlékezés paradoxonáról)
8 A továbbiakban egy még különösebb kulturális felejtéshez kapcsolódó jelenséget mutatnék be vázlatosan. Minden Harold Bloom-i értelemben vett „erős költő”, vagyis iskolateremtő, paradigmatikus ambíciókkal fellépő író/költő nem titkolt szándéka az, hogy valójában az utókor őt tekintse alapító atyának, aki után új éra köszönt a világra. Ezek az erős költők a múltat, benne az addigi irodalmi kánont önmaguk felé igyekeznek elbeszélni – megismételve a názáreti zsinagógában Ézsaiás egy, a Messiás eljövetelét megjósló igehelyét felolvasó és annak jelentését önmagára vonatkoztató Krisztus gesztusát –, ezzel a múltat önmagukban látják kiteljesedni, amivel egyben el is törlik azt, hogy a jelent betöltött, szakrális időként jelenítsék meg. Petőfi pályájának rövidségét Erdélyi János éppen a „betöltött jelen” szintagmával jellemezte: „Azon időköz, melyet az irodalomban élt, oly betöltött jelen volt, minő szokott lenni azoké, kik az idő rövidségét munkáik tömérdekségével bírják pótolni s tartalmasítani...” Petőfi minden kétséget kizáróan erős, paradigmateremtő költő volt, aki ráadásul tényleg sikeresen hajtotta végre, némely kortárs kritikusok szemében megbotránkoztatóan ambiciózus programját, ugyanis valóban leváltotta, az ellenfelei szerint lerombolta az addigi irodalmi kánont. Ma már az irodalom a magyarul beszélő közösség számára Petőfi nyelvén szólal meg, és Petőfi szemüvegén keresztül látja a világot. Valójában most nem ezt a nagyon is rétegzett, sok összetevős folyamatot szeretném felvázolni, hanem azokat a következményeket, amelyek óhatatlanul is veszteségként jelentkeznek a magyar irodalomértés történeti és kortársi horizontján. Petőfinek, mint minden erős költőnek, az elsődleges feladata eltüntetni azokat a nyomokat, amelyek azokhoz a hatásokhoz, előzményekhez vezetnek, amelyek emlékeztetik az istenülésre törő költőket, hogy maguk is csupán „teremtmények”, mégpedig az őket megelőző hagyomány teremtményei. Céljuk persze az, hogy ne járjanak úgy, mint Krisztus, aki miután bejelentette saját messiási szerepét, a názáretiek azt kérdezik egymástól, hogy nem egyszerűen Józsefnek, az ácsnak a fiáról van-e szó: „És mindnyájan bizonyságot tőnek felőle, és elálmélkodának kedves beszédein, amelyek szájából származtak, és mondának: Avagy nem a József fia-é ez?” Másképpen mondva: aki magán viseli eredetének jegyeit, értelemszerűen nem istenülhet, különösen, ha költőként valamifajta semmiből teremtő zseni ambíciójával lép föl. Petőfi a természetből való származtatás közvetlenségében találta meg eredetiségének forrását, amit korai, A természet vadvirága című versében programként ki is fejtett. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy költőként nem, vagy nem könnyen szabadulhatot azoktól a hatásoktól, amelyek folyvást származtatott voltára figyelmeztették. (Nem véletlenek a Petőfivel szembeni kortárs plágiumvádak – előbb Szeberényi Lajostól, majd Szemere Miklóstól –, amelyek éppen a tökéletes eredetiségének kétségbevonását célozták meg, Szeberényi esetében joggal, Szemere esetében
