Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 7-8. szám - Milbacher Róbert: Az irodalomtörténész tisztátalan pillantása (Felejtés és emlékezés paradoxonáról)
9 inkább vádaskodásként, példái ugyanis inkább intertextuális kapcsolatokat, mint plágiumot mutatnak.) A Petőfit ért legalapvetőbb hatás Vörösmartytól származik, aki a kor erős költőjeként állta útját a feltörekvő zseni istenülésének, legalábbis ő így érezhette. Nem véletlen, hogy Petőfi előbb „apjául fogadta” Vörösmartyt, majd szép lassan az ő irodalmiságát átalakítva, főleg népi kontextusba konvertálva a helyébe lépett, hogy aztán 1848 augusztusában nyilvánosan le is gyilkolja, aminek a legbeszédesebb dokumentuma a Vörösmartyhoz című verse. Petőfi sikeresen helyettesíti a nagy elődöt, ma már gyakorlatilag nem olvassuk Vörösmarty nehézkesnek érzett nyelvezetű kiseposzait, amelyek nélkül nem értelmezhető többek közt a János vitéz , pedig csak úgy volna teljes a történeti kép, ha a kiseposzokkal, különösen a Tündérvölggy el, A Délsziget tel, sőt a Zalán futásá val és a Csongor és Tündé vel fennálló versengő textuális és hypertextuális kapcsolatot is szem előtt tartanánk. Másképpen fogalmazva: a magyar olvasó előbb találkozik Petőfinek azzal a művével, a János vitéz zel, amely maga is a Vörösmarty-epikából táplálkozik, mint tudatosulhatna benne a Vörösmarty-hatás, amivel az a különös jelenség áll elő, hogy Vörösmarty kisepikájának olvasása teljesen fölöslegessé válik, s ezzel a szövegek kiestek a magyar irodalmi kánonból. Petőfi bizonyos értelemben Harold Bloom álomszerzőjévé vált, hiszen tökéletesen sikerült elhomályosítani elődjének életművét, annak egy részét persze, és így már semmi nem állhatott istenülésének útjába. Petőfi programjának kanonikus sikere azonban a Vörösmarty-epika olvashatatlanná tétele mellett egy még súlyosabb következménnyel is járt egész irodalmunkra nézve. Petőfi ugyanis mint romantikus költő kiiktatott egy komplex paradigmát is a magyar irodalmi kánonból, tudniillik a magyar irodalom metafizikus irányultságát halványította el, amely a Vörösmarty-féle romantikában mutatkozott meg a legtisztábban. A Vörösmarty-életmű egy markáns vonulata, különösen az 1820-as évek második felében a Csongor és Tündé ig bezárólag, az európai, különösen a német roman tika alapkérdéseire keresi a választ, és magában a drámai költeményben képes is volt valamifajta eredeti, vagyis nem egyszerűen más irodalmi kultúrákból átvett megoldást nyújtani. A Csongor és Tünde ennek a legreprezentatívabb és legteljesebb „dokumentuma”, lényege pedig az ember égi/transzcendens és földi származásának szinkronba hozása, amely egy új, „romántos” embertípust, és vele egy szebb és igazságosabb világ létrehozását vizionálta. Petőfi mint a romantika második generációjának erős költője ezt a metafizikus irányultságú világképet egyrészt a népiességben újra felfedezett, schilleri értelemben használt naivitásban kioltotta. Ez a gesztus értelemszerűen a transzcendens irányultságot feleslegessé tette, hiszen itt a földön is megteremthetően gondolta el a teljességet. Másrészt a földi Paradicsom visszanyerésének lehetőségét a politikai
