Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 7-8. szám - Milbacher Róbert: Az irodalomtörténész tisztátalan pillantása (Felejtés és emlékezés paradoxonáról)
5 Különösen akkor feltűnő mindez, ha egy közösség kollektív elbeszéléseit biztosító szövegeinek vagy szerzőinek közkézen forgó és megkérdőjelezhetetlennek hitt értelmezéseire kérdez rá az elemző az igazság nevében, nem törődve az adott közösség, nemzet csoportérzékenységével. Ilyenkor az adott közösség vagy felülvizsgálja addigi hiedelmeit, ami a legritkább esetekben szokott előfordulni, hiszen ezzel a mindennapjait segítő identitáselbeszéléseire kellene rákérdeznie, vagy egyszerűen tabusértőként kirekeszti az értelmezőt, állításait pedig eretnekségnek nyilvánítja és negligálja, ami a gyakorlatban és jobb esetben az egyszerű elhallgatás formáját ölti. És még csak az sem állítható nyugodt lelkiismerettel, hogy a közösségnek ez esetben nincs igaza, hiszen minden identifikációs narratívának a jelen zökkenőmentes működtetése a célja, amelyhez bőven elegendő az adott narratíva koherenciája, ellentmondásmentessége. Más szóval nincs szüksége a múlt valóságára, ha az megakasztja vagy egyenesen lehetetlenné teszi a jelen elbeszélésének folytonosságát. Ennek a koherenciának a biztosításához elengedhetetlen a múlt egyneműsítése, problémamentessé tétele, ami a kollektív felejtés folyamatának legfontosabb mozzanata. Ennek az egyneműsítésnek a legalapvetőbb eleme a múlt szakralizálása, hiszen ami nem evilági eredettel vagy érdekeltséggel bír, arra nincs sem jogunk, sem módunk rákérdezni, legitimitása pedig nem esetleges emberi, hanem abszolút isteni, ami az alább előszámlált példák esetében a nemzet kollektív tudásával és bölcsességével helyettesítendő be. (Gondoljunk csak a honfoglalási eposzok létrejöttére, aminek során a szerzők egy nyilvánvalóan fiktív eseményből a közösség genezisének pillanatát hivatottak történetté, mégpedig érinthetetlen történetté formálni.) A jelen valóságának nem szükséges összhangban lennie a múlt igazságával, ha a történelem egy eseményét akarja valamely közösség megidézni és birtokba venni önnön legitimációjának érdekében. Ezt a jelenséget nevezte el Pierre Nora emlékezethelyek (lieux de mémoires ) teremtésének. Ezek az „emlékezethelyek” olyan közös, akár szó szerinti, akár metaforikusan értett helyeket jelentenek, amelyek a mindekori jelen individuumai számára a közösséghez (leginkább a nemzethez) tartozás érzését biztosítják, ám nem igénylik a szigorú történeti hitelességet. (Gondoljunk csak az ópusztaszeri nemzeti emlékpark esetére, amely semmiféle történelmi valósággal nem bír, legalábbis sem régészeti, sem történettudományos eszközökkel nem igazolható, hogy itt esett volna meg a vérszerződés, ugyanakkor tökéletesen alkalmas a nemzettudat egy bizonyos narratívájának reprezentálására, ahol az egyén óvodás kortól nyugdíjasig „megélheti” magyarságát.) Valójában a jelen mindig emlékezethelyekkel szembesül csupán, és ezeket véli a történeti múlt valóságának, ugyanakkor a történész és az irodalomtörténész, akinek az a dolga, hogy ezeknek a jelenségeknek a kritikai vizsgálatát elvégezze, szükségszerűen megkérdőjelezi az emlékezethelyek érvényességét.
