Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 7-8. szám - Milbacher Róbert: Az irodalomtörténész tisztátalan pillantása (Felejtés és emlékezés paradoxonáról)
4 Milbacher Róbert Az irodalomtörténész tisztátalan pillantása (Felejtés és emlékezés paradoxonáról) A bölcs görögök szerint Mnémoszünné és Léthe, vagyis az emlékezet és a felejtés vize egy forrásból fakad. Azaz, aki emlékezni akar, annak sohasem szabad figyelmen kívül hagynia a felejtés mindent elfedő, sok esetben nagyon is jótékony, más esetekben azonban közel sem hasznos folyamatát. Azzal kell szembesülnie a régi irodalmak kutatójának, hogy az általa vizsgált szövegek és egykori jelentéseik természetszerűleg a felejtés állapotában vannak, hiszen éppen ebből a felejtésből kell újravitalizálnia, a napvilágra segítenie őket. Ám még ennél is érdekesebb jelenség, hogy azok a szövegek, értelmezések, szerzői portrék, amelyek ilyen-olyan módon a jelen horizontján is felbukkannak, csak úgy képesek életben maradni, ha a maguk idejében – szakszóval: az elsődleges kontextusukban – létrejött jelentéseik elfelejtődnek, és immár a jelen horizontja felől olvasott, így nyilván a jelen érdekeinek megfelelő jelentésekkel telítődnek. Ez a helyzet hozza létre bizonyos szerzők, szövegek és a hozzájuk tapadó értelmezések kultuszát. A jelen értelmezései mindig önmaguk felé beszélik el a múltat, saját értékpreferenciáik, világlátásuk legitimációjaként használva a múlt egyes elemeit, többnyire szakrális, további kérdéseket nem igénylő abszolút jelentésekkel hidalva át múlt és jelen közötti, valójában áthidalhatatlan szakadékot. Az így létrehozott jelentések aztán helyettesítik az adott szöveg eredeti, a maga idejében érvényes kontextusát, ami óhatalanul a múlt meghamisításához és egyben valamiféle hol jóhiszemű, hol pedig ordas szándékoktól vezérelt kollektív felejtéshez vezet. Az irodalomtörténész ennek következtében mindig tabusértést követ el, amennyiben a jelen legitimációs elbeszéléseit adó értelmezések érvénytelenségére (vagy egyenesen hamisságára) hívja fel a figyelmet. (Innen tekintetének tisztátalanná válása.) Abban a pillanatban, amikor rákérdez egy-egy jelentés érvényességére, úgy jár, mint a kíváncsiságát legyőzni képtelen Lót felesége, aki visszapillantva sóbálvánnyá dermedt, mert olyasmiket látott meg, amiket a jelen felől nézve nem szabadna. Vagy legalább ennyire kínálkozik az irodalomtörténészi praxis metaforájaként a szerelmét türelmetlen kíváncsisága miatt eltékozló Orpheus története, aki nem tudta kivárni, hogy az alvilágból a napfényre vezesse kedvesét, aminek következtében meg kellett bűnhődnie mindkettejüknek. Az irodalomtörténész figurája gyanús, egyfajta integrálhatatlan alakként képződik meg a jelen horizontján, hiszen már kérdéseivel is kétségessé teszi a jelen múltra építő önértelmezéseinek érvényességét, aminek következtében az identitásvesztés fenyegető rémét szabadítja a jelen naiv múltfelejtésben élő embereire.
