Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 4. szám - Füzi László: „A fehér izzás a legfokozottabb izzás” (Sümegi György összeállítása Tóth Menyhért leveleiből, vallomásaiból, írásaiból, verseiből és a művészetével foglalkozó írásokból)
110 tulajdonképpen egy nagy falu. Nagyon sokat tanulhatunk az állatoktól. (...) Ezeken a képeken a dolgok, a növények, az emberek, az állatok már szimbólumok inkább, mint optikai formák, már mese is. Képcímek: Libanéne, Csiripanyó, Állatka este. Állatok. Tyúk a nagy mindenség / Tojik, kőtől, költ...” Ugyanebben az írásban a szóalkotását is megtaláljuk: „gunulnak a hegyek, értsd: gúnárként nyúlnak fölfelé.” (Ízes Mihály: Tóth Menyhért világa, Művészet, 1970. 7.; 189–190.) A Forrás 1983. szeptemberi számában közöltük Tóth Menyhért Apám című ver sét, más versek társaságában, ezt az anyagot Bánszky Pál adta közre, ezek a versek nem szerepelnek a mostani kötetben. A versszövege: „Meseóriás volt. / Mély vízen híd, párkány. / Lába előtt hevert a hétfejű sárkány. / Fákat oltott. / Védője rügynek, virágnak, / Jó bort álmodott a világnak... / Nyíló virágkehely a két kérges tenyér, / Benne édes gyümölcs és az ízes kenyér ... / Utamat, ha járom / Vagy ha szólít apám, / Vezet ez a két kéz / Vezet édesapám.” A vers alatt a jelzet: „1978. november 7-én Miskén az öregek otthonának avatásán mondtam el.” (Tóth Menyhért: Vers-töredékek Közreadja: Bánszky Pál, Forrás, 1983. szeptember, 61.) A szám belső borítóján közöltük Tóth Menyhért Apám, a kertész című festményének reprodukcióját, fekete-fehér ben. Fontos a kép címe, fontos és pontos is. Nem Apám a kép címe, nem is a Kertész apám, hanem Apám, a kertész , azaz a kertészek megtestesítője, archetipikus alak. Tanulságos a vers és a kép közötti különbözőség, a vers átmeneti állapotot mutat az apa valóságos és mitizáló megjelenítése között, pontosabban, két részre szakadva mindkettőt, a valóságos és a mitikus apát is megjeleníti, a kép viszont önmagában utal arra, amiről eddig beszélni szerettem volna, Tóth Menyhért egy elképzelt régi, archetipikus világot jelenített meg, egy olyan világot, amelyben az emberi és természeti: növényi-állati világ egységet alkotott, s az emberek, növények, állatok ősképei egymás mellett léteztek benne. Erről beszélt Solymár István, a Magyar Nemzeti Galéria fiatalon elhunyt főigazgató-helyettese 1976-ban, a Műcsarnokban rendezett nagy Tóth Menyhért-kiállítás kapcsán: „Művészi látomásait nem szorongás tartja össze, hanem a harmónia vágya, álmok, emlékek. A fehér villanású felismerések úgy járnak át festményein az örökös keletkezés csodáit hordozó mindennapokba, mint rokonok a földeken. Egyetlen teljes valóság részei valamennyien. Tóth Menyhért kezdettől rajzolt és festett fejeket. Nem arcképek ezek, nem is típusok vagy pszichologikus jellemzések, hanem a művész képzeletében újraformált emberek, akiket a nézőnek is enged megközelíteni. A festmények másik csoportja a termékenységgel, a keletkezéssel foglalkozik. Ebbe a körbe tartozik az anyaság-motívum is. Az úgynevezett többfigurás kompozíciók alkotják mégis művészetének legjelentősebb részét. A falu közösségének összetartozását érzékelteti az idő múltával mind világosabb színmegoldásban, egész munkásságára jellemző fehér ragyogásban.” (Solymár István Tóth Menyhért művészetéről, Petőfi Rádió, 1976. november 14.; 260.)
