Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 3. szám - Burján Ágnes: A jelenlét temploma (Acsai Roland: Góré)
102 A kötet egyedülállóan ötvözi egymással egyrészt a kijelentő-leíró és a reflexívelbeszélői modalitást – „A szentjánosbogárka szárnya láng. // Az estről nappal írok most. Bevallom” (97.) –, másrészt a fogalmi kifejtést és az élmények, léthelyzetek tárgyias képekkel való, elvont, metaforikus leképezését – „Fehértemplomba, Szerbiába érve, / elkezdtük a parókiát keresni. / A régi épület borult sötétbe, / a múlt időkbe próbáltunk bemenni” (98.) –, harmadrészt e kettő együttes allegorizáló poétikai szerkezetét a ritmussal. Ha a ritmusképzés történeti aspektusa felől közelítjük meg a kötet célját („Egy klasszikus mértékkel az egyszerű / dolgoknak emlékműveket”), még nagyobb eséllyel ér(t)jük el az Őszi persely be kódolt autopétikus üzenetet. A vers utolsó két alkaioszi sora („Kávé a gép mellett. A tollam. / Tölt a mobiltelefon. Felejt el”) mintha a versírás univerzumát ragadná meg egyszerre tárgyias és metaforikus megnevezéseivel, állítmányaival, melynek egyaránt része az inspiráció (kávé, gép), a lejegyzés (toll), a Másikhoz való kapcsolódás (töltődő mobiltelefon) és a kiüresedés (felejtés). Hasonló folyamatszerűséget adnak ki a teljes második strófa sorzáró helyzetbe tett szavai: „levél” (vagyis vers), „nekünk”, „tollam”, „felejt el”, ahol a verset záró lexéma jelentését produktívan módosítja annak a kötött ritmusból fakadó, az igekötőt hátravető alkalmazása, hiszen az igekötő irányjelölő funkciója még inkább ráerősít a ’valamitől való eloldódás’ jelentésre. Márpedig épp ebben az eloldódásban, felejtésben áll a (jó) vers esszenciája. Abban, ahogy az alkotó individuum nyelvi világát képes egyediségének zártságából kiszabadítani, ahogy az igazságként értett személyes tapasztalatot a történeti értelemben vett közösség nyelvén (ritmus) képes megszólaltatni: „A természet nem felejt, / a szívébe belerejt. / Ott doboghatsz majd benne: / emlékezve-felejtve” (108.). Azáltal, hogy Acsai alkalmazza a ritmikus formát, költői beszédében megszólaltatja azokat a módozatokat, amelyeken valaha már „elbeszélték” az életeseményt, így bennünket is bekapcsol az élménybe, magunk is átélői leszünk a beszédnek. Ezt csak még inkább elősegíti az aposztrophé alakzatának gyakori versbe építése: „Húzott a szánon régen apám, futott, / velem tovább: a végtelenébe állt. / Hová futottak éveink el?/ Hol van az év, amelyik megismer?” (Amelyik megismer ). A kötet összetett poétikai eljárásai következtében a személyesség és az eltávolító személytelenítés együttesen alakítják ki azt a költői teret, amelyben a befogadás valódi létélménnyé alakul. Figyelemre méltó, ahogy e költészetben egy olyan hétköznapi esemény, mint a szánkózás átbillen a konkrétból az absztrakt értelmű beszédbe. Ugyanígy a kötet táj-, állat- vagy tárgyreprezentációi: a Góré minden versében van egy pont, ahonnan már nem anyagi mivoltukban állnak előttünk, hanem egy metafizikai, olykor misztikus (pl. Hallgat az égben ; Amit él ) létszemlélet közvetítőiként. E vonatkozásában a kötet a Rilkében gyökeredző objektív lírai tradícióhoz kapcsolódik (Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János). Végezetül nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy a Góré személyes élettörténéseket felmutató, több nézőpontból megalkotott versei az epika jegyeit is magukon viselik, aminél
