Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 3. szám - Burján Ágnes: A jelenlét temploma (Acsai Roland: Góré)
101 sével (Ott van és nincs ott ): „De most tényleg, / mit akarok ’91-től, és a / ceglédi diszkótól? A réges- // régi önmagamtól?”. Ugyanakkor a szóösszetétel elő- és utótagjának e rímes szabadversben való szétbontása egy korábbi tradíciót is megidéz. Az érett Babits, immár túl a szabadvers inspiráló hatásán, előszeretettel nyúl az enjambement-hoz, méghozzá merészen metszi ketté vele a szavakat, nem csak a morfémahatáron: „legsze- / gényebb” (Vén cigány ) – akárcsak Acsai („szom bat éjsza- / kánként.”). Ezen kívül még számos pontját említhetnénk a Góré költőjének Babitshoz való kapcsolódásának. Csak címszavakban: a hagyomány értékként való felmutatása; változatosság és kísérletező attitűd (tematika, versforma), az értékmegőrzés programja; a személyes lét kérdései iránti nyitottság; az elégikus modalitás. És persze az Új leoninusok . A Még újabb leoninusok -ciklus ban egyébként az aprólékosan kimunkált rímeltetésben is megfigyelhető Babits követése: a hexametert Acsai is a harmad-trochaikus metszetnél, a pentametert pedig a kólonvégeken rímelteti („Erre a napra is nézni. Ki tudja, mi új, mi a régi. / Árnyak esőznek, az év. Nélküle nincs haladék”, 122.). A babitsi hagyományba ágyazottság vonalán maradva megkerülhetetlen a kötet Őszi persely című ars poetikus verse: „Egy klasszikus mértékkel az egyszerű / dolgoknak emlékműveket. Ennyi a cé- / lom ezzel itt. Mármint a verssel. / Ezzel a verssel is. Őszi persely : // hullik belé a sok leeső levél, / emlék, amit jelentene még nekünk” (64.). A vers mint műalkotás jelentését a szöveg egyfelől az „emlékmű”, másfelől az „[ő]szi persely” metaforáival alkotja újra. Így a levelek , Babits Levelek Iris koszorújából kötetével dialogizálva, egyszerre lesznek a versek és az azokat létrehí vó emlékek azonosítottjai. A célom szó kettéválasztása önironikus színezetet ad a kijelentésnek, ami összefüggésbe hozható a líraelmélet talán legmarkánsabb kérdésével: Ki beszél a versben kinek? Erre az Őszi persely második strófájának máso dik alkaioszi tizenegyese reflektál: „emlék, amit jelentene még nekünk”. Nekünk . Fontos szó zárja a sort, mert benne kiéleződik a kötet két ellentétes elve: ezek az érettkori („őszi”) „emlékművek” a gyermek- és kamaszkori, majd felnőtt költői ÉN mélyen személyes egzisztenciális tapasztalataiból vannak felépítve és egy, ettől az intim szférától távoli, idegen közösség elé tárva. Nem volna helyes úgy tenni, mintha ez irodalmunk eddigi történetének példa nélküli jelensége volna, ugyanakkor „mint fán se nő egyforma-két levél” (Kosztolányi), úgy Acsai kötete is „[e]gyedüli példány”. Ez az egyedüliség pedig épp abban a látszólagos (!) könnyedségben áll, ahogy a Góré rendkívül tudatos, precíz szerkesztése által ezek a személyes élmény világot megjelenítő versek nekünk , olvasóknak is saját, személyes élményeinkké válnak. Épp ezért itt az ideje tisztázni, hogyan éri el a versbeszéd, hogy az édesapát (A pacsirta látta ), az após kisborjúját ( A kisborjú ), a Depeche Mode-dalok eljátszá sára alkalmas Casio-szintetizátort (Mega ), avagy egy látott lepkét és tájat ( Azután a lepke) fő témaelemmé avató szövegek olyan roppant közvetlenséggel hatnak, akár egy festmény, sőt, akár egy zenemű?
