Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 2. szám - Gyürky Katalin: Változatok énre, szüzsére (Tóth László: A világ közepe)
110 ta valamilyen értelemben a gyermekkori viszonyok antitézise . Például a jelenleg túlontúl is szabályos, már-már drilles életvezetés antitézise lehet a gyermekkori család rendezetlen, széthulló életvezetésének.” (37.) Hát, igen, ez is szép és hihető, illetve szép és hihető volna, ha mindez nem egy szépíróról szólna, s mindez nem egy fikcióba ágyazódna. Az antitetikus személyiségtípus elemzése ugyanis nem véletlenül nem az állandóságot tükröző temetőről szóló történetben szerepel: ha ott volna jelen, a tudományos alapokon elemzett, statikus, konstans én továbbra sem kérdőjeleződne meg. Ám mindez itt egy olyan, a szerzői énnel való posztmodern játék minden fontos jegyét magán viselő kisprózában van jelen, ahol az én, jelen esetben a szöveg „főalakja”, T. egészen a 15. század közepéig követi vissza őseit, s hites, vele épp nászutazó (második) felesége felmenőit is e korban véli felfedezni. Jóval kevésbé tudományosan: például felesége vadhús iránti undorának kiváltó okait is pár száz évvel ezelőtt létező rokonai finnyásságában látja meg. A konkrét, tényleges ősök sírkertbéli szemlélése, a gyermeki és felnőtt énje tudományos viszonyának elemzése, illetve a 15. századi felmenők fiktív tettei – mint az ént teljesen más „forrásokból” összepakoló tényezők – együttes jelenlétének felfedezése nyújt, nyújthat most már – a sírkertet is megjárva – „heuréka”élményt az olvasónak: mely szerint igen, van egyfajta én, amely a felmenőiből „konstans” módon táplálkozik/építkezik, csak hát mindehhez hozzáadódik a szerzői én – aki végül minden maga körül látottat és hallottat felhasznál ahhoz, hogy történetekké formálva tárja elénk. Azaz, a konstans énhez nagyon is társul egy változékony én, vagy, az Ady Endrétől kölcsönzött mottó szavaival szólván: „Nincs egy ember, minden ember több ember” (103.), attól függően, hogy hogyan és honnan szemléli a világot. Tudományosan, a temetőből, vagy épp a kocsmából (mint odaérkező vándor, lásd az Én, a megváltó vagy a Gergő, a sör és a legyek című novellákat), vagy a saját konkrét életéből kiinduló, mégis fikcióba hajló történetein keresztül, és az ezekben a történeteiben szereplő egyénekhez való viszonyán keresztül. S ha ez utóbbi által, akkor ne csodálkozzék azon, hogy a változatlannak hitt énjét, az antitetikus típusát bizony legtöbbször el kell felejtenie. Hisz a vele valaha kapcsolatba kerülők is változnak az évek során, az évek múlásával. Egy – akár csak pár év, vagy akár több évtized – múltán „felmelegített” kapcsolat épp a benne szereplő szubjektumok állandó változása miatt soha nem lehet ugyanaz. Erről tanúskodik a kiváló Kis traktátus egy nagy szerelemről című írás első fele, amelyben egy szakítás után – önmagát vigasztalandó – az én úgy dönt, hogy felkeresi volt szerelmeit, hogy (a konstans-élmény megélésének csalfa reménye mellett) valamelyikkel ott folytathassa, ahol abbahagyta. A kísérlet azonban kudarcba fullad, hiszen „én a múltból vártam vissza őket, de a jelenükből jöttek; akiket én ismertem, kedveltem, szerettem anno, azok már nem ők voltak. Itt nem csak arról van szó, hogy a kap-
