Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 2. szám - Gyürky Katalin: Változatok énre, szüzsére (Tóth László: A világ közepe)
111 csolatunk óta eltelt egy-két évtized nem múlt el fölöttük – némi eufemizmussal mondva – nyomtalanul. Egyszerűen idegenek, ismeretlenek voltak a számomra, újra végig kellett volna járnom velük az ismerkedés stációit, jóllehet a feltárcsázásuk mellett – drága jó Egonom tanácsa ellenére – is azért döntöttem, hogy megússzam azokat.” (265.) Ám a kudarcai és a drága jó Alter Egonja ellenére – aki az én e „múltba révedő” próbálkozásaira valóban a „miért vissza, nincs előre” (263.) kérdéssel reagál, egyetlen volt kedvessel, A.-val mégis egészen mást tapasztal. A várt konstansélményt. Azt, hogy ennyi idő elteltével még mindig ugyanannyira szerelmesek egymásba. Csakhogy egy szerelmi érzés konstans, állandó jellege – mint tudjuk – sokkal inkább a fikció, a széppróza, semmint egy hétköznapi, bárkivel megeshető/megesendő történet sajátja lehet. Az örök érvényű szerelem ugyanis csakis a rögzítettsége, tehát a szövegbe öntöttsége folytán tekinthető örök érvényűnek. Amelyhez az énnek – hasonlóan mint az antitetikus személyiség 15. századba való „visszamenetele” esetén – ismét saját maga szereplőjévé, hősévé kell válnia, és ehhez bizony A.-t is fikcionalizálnia kell. Valóban újra kell írnia a történetüket, ha úgy tetszik, egy tündérmesei keretbe kell helyeznie, ha az élményt meg akarja őrizni olyannak, amilyen az volt, vagy olyannak, amilyen soha nem volt, de lehetett volna. Ám – derül ki Tóth László olvasót sokszor „csapdába” ejtő, de abból okosan ki is vezető kötetéből – az örök érvényűnek tartott, ilyenként megírt mesékkel, történetekkel is baj van, vagy: baj lehet. „Hát mit vétettem én, hogy a tenger dühe mindegyre eltörli a furcsa képet, amelyet az öröklét számára írtam a nyüzsgő homokparton? Újrarajzolom – ez az egyetlen, amit tehetek...” (85.) – olvashatjuk az Ioan Alexandru szerzőtárstól kölcsönzött mottót, s a kötetben az énje folyamatos változása mellett, azzal karöltve Tóth László ilyetén tenger düheként működése eredményeivel is szembesülhetünk. Hisz a gyűjteményes kötetében szereplő írásai egy részében olyan sziklaszilárdnak, konstansnak hitt, már meglévő szépirodalmi szövegeket is újrarajzol, amelyeken keresztül nemcsak a saját énje, de az énjét körülvevő világ változása is tetten érhető. A találkozás című, a Sziszüphosz-mítosz modern és modernizált változatára gondolok itt például, amelyben egy 20. századi család a görögországi nyaralása közben „fut össze” a mitológiai alakkal, és a vele folytatott párbeszédük a sziszüphoszi ténykedés értelmetlensége tükrében értelmezi, keretezi át a modern jelenségek egy egész sorát. Ahol azt hihetnénk, hogy kevéssé függünk az Istenek akaratától, de a család fiatal nemzedékét képviselő fiú feltette kérdés: „nekünk talán kevesebb istennel van dolgunk?” (148.) ezzel kapcsolatban is jócskán elbizonytalanít bennünket. Vagy ott van a Kőmíves Kelemen című ballada gyönyörű, Tóth László-féle átirata, Az áldozat, amelyben egy újfajta Déva jelenik meg előttünk. A történet azért lebilincselő, mert a magvát – Kelemen alkotásba vetett hitét, e hit mindenek fölöttiségét mint konstans elemet – megtartja ugyan, de az eredeti történetben
