Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 2. szám - Gyürky Katalin: Változatok énre, szüzsére (Tóth László: A világ közepe)
109 Gyürky Katalin Változatok énre, szüzsére (Tóth László: A világ közepe) „A padon, amelyen most lábamat kinyújtva, kényelmesen elhelyezkedve ülök, jobbra-balra jártatom a szememet. Temetőben vagyok; mindenféle sírokat látok magam körül. Halottak vesznek körbe – ismerősök, ismeretlenek –: a világ közepén vagyok. Innen tulajdonképpen mindent belátni a földgolyóból, ami a világból lényeges” (249.) – olvashatjuk a József Attila-díjas író, költő, műfordító Tóth László A világ közepe című vegyes, prózai és drámai írásokat egyaránt magába fog laló kötetében. S mivel ez a fenti idézet már jócskán a kötet második részében szerepel, igencsak felkapjuk (felkaphatjuk) rá a fejünket. Mindeddig ugyanis – Tőzsér Árpád fülszövegben megfogalmazott gondolatainak is „bedőlve” – nyugodtan élhettünk a gyanúperrel, hogy a címadó világ közepe magát a szerzőt jelenti, aki „prózában is azt csinálja, amit verseiben: a lét és a létezés, az egzisztencia alapkérdéseivel néz szembe”, és ahol a kiindulópontot, az origót mindig saját maga jelenti saját maga számára. Ehhez képest most – a 290 oldalas kötet 249. oldalán – kiderül, hogy a világ közepe nem a szerző, még csak nem is az ebben a kötetben is számos alakban – főleg Alter Egonként – feltűnő változata, hanem a sírkert. Mint olyan origó, ahonnan az én elindul – hisz itt nyugszanak sorra a felmenői, akiktől származik –, s ahová, akarva-akaratlanul, de tart. A múltat, a jelent és sajnos a jövőt összekötő hely tehát a világ közepe, amely ilyen értelemben lehetőséget ad az élet és az életmű végig- vagy újragondolására. S ettől a felismerésünktől, azaz a világ közepének „beazonosításától” kezdve megvan a lehetőségünk, hogy Tóth László kötetét – visszafelé is – egy, a temető padján „ücsörögve” megírt opusként értelmezzük. Amelyben, mivel a világ közepén őt körülvevő felmenői nem változnak, a halál által biztos, változatlanná vált pontokként funkcionálnak, rájuk tekintve valahol ő, a leszármazottjuk is konstans kéne, hogy legyen. Olyan konstans, akinek – ha csak az egyik legfontosabb és legközelibb felmenőjéhez – az édesanyjához való, e szövegekből is kivehető, korántsem felhőtlen viszonyát vizsgáljuk, és tudományosan akarjuk az énje, az énsége kérdését megfejteni – ahogyan azt az Egy kezdet története című zseniális szöveg megteszi –, az úgynevezett antitetikus stratégiatípus nagyon is konkrét „mutatókkal” leírható sziluettjébe ütközünk. Amely szerint „...ebben a stratégiában (...) az önerőből való, háttér nélküli, sőt éppen az eredeti szituáció ellenére való énfejlődés tudata lesz az én-ontológia alapja. Ezekben az esetekben a felnőttkori életmin-
