Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)

2023 / 2. szám - Varga Imre: Tóth László: Hagyomány és identitás

104

Volt-e, lehetett-e magyar irodalom polgárjogok, kiadók, könyvek és folyóiratok nélkül Csehszlovákiában 1945 és 1948 között? Versek, levelek, naplók, alkalmi írások – több kötetre való is fennmaradt belőlük a jogfosztottság éveiből, de nevezhető-e ez irodalomnak? S az ötvenes évek elejének sematikus versei, novellái, könyvei irodalom-e egyáltalán? Kérdés, milyen információ marad utánunk? A haldoklóé? Vagy éppen hogy a magyarságnak új arcot és erkölcsöt adó néptöredéké? A történelem áldozatáé, balekjáé?

Vessünk egy pillantást a statisztikákra! A fogyó szlovákiai magyar népesség számadataira! 1980-ban 559.000 ember vallotta magát Csehszlovákiában magyarnak; egy évtizeddel később 566.000; s egy kis ugrással 2011-ben már csak 458.000. Tehát harmincegy év alatt 101.000 fő a csökkenés. A kihívásunk az lenne: a szaporodáson túl is megmaradni, fennmaradni. Hogyan, ez a kérdés. Hogyan lehet élve kijutni az élet(ünk

)ből?

Értékteremtésnek, -megőrzésnek itt van feladata. Annak megóvása, mentése, ami számunkra és a közösség számára értékes, fontos. Az életek, az anyanyelv, az emberi jogok, az emberség, a könyvek, a stílus értékei. Ezek védelme. Mi van az egyéni és csoportérdekeken túl? Az érdek gyakran szemben állt és áll az értékkel. Szomorú látvány a szekértáborok, gittegyletek, a politikai szektások, érdekkörök és soros zsenik pöffeszkedése a közösségi értékekkel szemben. Az igazi tehetség alázatos; szolgál.

Tanácsos itt szemezgetni a költő és tanulmányíró Csehy Zoltán Arctalanság, arcadás, arcrongálás című könyvéből. Az „újarcú magyarok” irodalmának utódja az 1950-es évek elején „valójában hatalmi reprezentációvá válik: egyetlen esély lenne a szabadulásra, ha ebbe az öntraumatizáló

talpnyalóstruktúrába sikerülne belecsempészni a valós gondjaink egy részét. A kisebbségi sors közös minimuma és nyelvi alárendeltsége ellentmondásba kerülhetett volna a stabil ideológia proletár internacionalizmusával, de sajnos, ez a költőileg termékeny feszültség a fokozott ellenőrzés és a feltétlen, naiv behódolás miatt nálunk nem is alakulhatott ki. Egyedül Bábi Tibor kísérletezett ilyesmivel, de naiv történelemszemlélete megakadályozta abban, hogy költői tőkét kovácsolhasson a lehetőségből.

A kitelepítés és a reszlovakizáció nyomasztó emlékképeit egyfajta árkádikus

világ ígérete váltja fel, mely merő hazugságon alapszik, vagy irodalmi szóval élve, a vízió műfajába tartozik. A nép mint a nemzetek közti barátság letéteményese misztikus minőséggé növi ki magát, mely eltörpíti még a nyelvi különbségeket is: »Itt van, ez itt a te hazád! / hol minden fűszál ismer téged, / s a nép, – bármi nyelven beszél, / – mégis, mégis ez a te néped...! – harsogja Bábi«. A kisebbségi mező fertőzöttségét elleplező technikák szinte egy évtizedig rombolták a közösség egészséges szembesülését önmagával: természetesen mindez írható egyfajta kollektív, retorikai megnyugvásba menekülő félelem számlájára is.”