Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 2. szám - Varga Imre: Tóth László: Hagyomány és identitás
100 Varga Imre Tóth László: Hagyomány és identitás Nem egy könyvről van szó. Nem csupán egy könyvről van szó. Nem csak egy kötetnyi tanulmányról, írásról vagy esszéről. S hogy néhány alcímet is ideírjak: nem csupán adalékokról, felvetésekről, töprengésekről, futamokról, (meg)közelítésekről, szempontokról, kérdésekről. Nem csupán arról a szűzies vágyról, hogy be jó lenne olyan világ, amelyben nincsenek Beneš-dekrétumok, sem besúgók, nincs normalizáció, nincsenek kompromisszionáriusok, sem nacionalizmus, nincs kényszermunka, lakosságcsere, kollektív háborús bűnösség, kettős hontalanság, ahol nem kell félni az énvesztéstől, mert nincs ugyan vályúharc, de élet, szabadság viszont van. Van elevenség, nyitottság és együttérzés. Ez azonban már egy hatuma operett témája lehetne. Egy képzelt, egy festett világé. Mit kezdjen egy néptöredék emberi-irodalmi értékeivel? Tóth László így töpreng: „a szlovákiai magyarságot nézve beszélhetünk-e még egy olyan íratlan „társadalmi szerződésről”, amely közösséggé tehet egy kisebbséget, mert összetartó erő, s nélküle „nem lennének közösségek”? Tovább idézek: „a szlovákiai magyarság tud-e, kíván-e még közösségként létezni, és nem indult-e bomlásnak máris? Továbbá: létezik-e, létezhet-e még olyan sajátos és közös létélménye, létszemlélete ennek a rohamosan fogyó nemzetrésznek, amely kifejeződésre lelhet az irodalomban is, s nem ennek a bomlásnak a jegyeit hordozzák-e azok a jelenségek, amelyek irodalmában, irodalmi életében, különösen évtizedünkben, napjainkban pedig kiváltképp egyre erőteljesebben mutatkoznak meg, s könyörtelen szembenállásokká látszanak merevedni.” Milyen leckét kaptunk az élettől, a történelmünktől? Mit személyesen, mit családként és mit közösségként? A kérdések, ha nem a könnyű válaszok felé nyúlnak, segítenek tisztázni, ami számunkra még zavaros vagy homályos. Segíthetnek megvilágítani, látni, amit nem tudunk. Amit nem tudhatunk. Segíthetnek túllépni a kényszerű határokon, korlátjainkon, határainkon. Megszüntetni az elkülönülést. Az örökös védekezést. A kisszerűséget. Vagy ellenkezőjét: a kisebbségi messianizmust. S az örökös vádat, hogy traumatizált állapotunkért csakis másokat tartunk felelősnek. Másoktól várva a terápiát és a feloldást. Talán még a traumák megírását is. Fontos a korlátozó hiedelmeink elégetése, a sérelmeken való túllátás, sőt túljutás. Ha mi visszanyúlunk a múlthoz, a múlt kincseit megőrizzük, a jövő is visszanyúlhat hozzánk. Ez a reményünk. Ha nem is az egyetlen. Tehát a lehetőségeket keressük, ne a védettséget! A kisebbségi sors, mint az egész, a teljes része? Ugyan, ne már! Pedig igen! A világmindenség ugyanis visszatükröz minket. Egyénként és közösségként is. Tükröt mutat a sírásunknak vagy nevetésünknek, tévelygéseinknek, félelmeinknek, hitünknek. Hol az igazságtalanságnak ad képet, hol meg a hálának.
