Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 2. szám - Antal Balázs: Tisztaság
8 ragasztó kifolyt a fiók elejére, amikor a jó Puma melegítőm is olyan lett, amelyikben az iskolába jártam, és amelyet akkor is viseltem, amikor az elsős fotó készült rólam, s amelyet ki kellett végül dobni. Igazából azonban úgy voltam rendetlen, hogy közben rendes is voltam. Ezt magam sem értettem. Nem tudtam megmondani, hogy milyen is vagyok. Amikor első év végén a tanévzárón bemondták a nevemet, a tanító néni külön is rám szólt, hogy menjek ki. Nem értettem, mit kell csinálni, és azt se, mért. Kezembe nyomták a könyvet, s benne a díszes lapot. Egyikre sem mertem nagyon rá se pillantani, mert figyelni kellett. Az osztályban kiosztották a bizonyítványt, de a szomszéd fiú rögtön el is kérte, és átböngészte, én meg megkaptam az övét, bár nem tudtam, mit kell benne nézni. A magaméban sem tudtam. Ő már ötödikbe járt, délelőtt ők, délután mi tanultunk ugyanabban a tanteremben, csak akkor, a tanévzárón voltunk egyszerre bent. Tőle, de tulajdonképpen majdnem az összes környékbeli fiútól is hallottam már, hogy év végén mi a szokásos pálya egy iskolásnál, úgyhogy legörbülő szájjal mutattam a szüleimnek azt a bizonyítványt, hogy most akkor megbuktam-e vagy sem. Nem buktam meg, így nem kerültem egy osztályba a régi barátommal. Különben mire ő is iskolába került, addigra teljesen elhidegültünk egymástól, minthogyha el is felejtettük volna, hogy nem olyan régen még mennyire jóban voltunk. Verekedtünk is. Miközben satíroztam, és aztán letörültem a padot, azért figyeltem. Feleltem, amire tudtam, hogyha megkérdeztek. Azt nem figyeltem, hogy körülöttem a többiek mit csinálnak, mennyiszer felelnek jól, többet tudnak-e nálam, vagy kevesebbet, nem vettem észre semmit, ugyanúgy, mint a tornaórán sem, hogy ki mennyire gyors meg erős, pedig ott különösebben érteni se kellett semmit, elég volt látni. Csak azt vettem észre, hogyha valakit nagyon leszidtak, mert egyáltalán nem tudott írni vagy olvasni, vagy nem ismerte föl a számokat. Az ilyeneket mindenki észrevette. Nevetségesek voltak a butaságukkal, és úgy gondoltam én is, mint a többiek, hogy megérdemlik a szidást, a megszégyenítést, meg a fekete pontot. Én nagyon szerettem tudni és jó lenni, és ezekért piros pontot kapni. Mikor a kislánnyal ültem, egyszer miatta lett feketém. Beszélgetett a körülöttünk ülőkkel a pad alatt, amíg én figyeltem és írtam, amit kellett. Éppen akkor esett a földre a radírom, és hajoltam le érte, amikor a tanító néni odanézett. Felcsattant, hogy mi mind a pad alatt vagyunk, és ezért mindenkinek fekete pont jár. Mutattam a radíromat, hogy én csak amiatt, de mindegy volt már. Vagy majdnem. Mert a tanító néninek mindegy volt, de a többieknek nem, hogy én ki akartam húzni magam a dologból. Nem húzhattam ki akkor már, de rajtam maradt, hogy megpróbáltam. Mikor megértettem, felfogtam azt is egyből, hogy milyennek tartanak, de azt hittem, az egyáltalán nem igaz rám. Hogy akkor mi, már csak azt kellett volna megtudnom.
