Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 2. szám - Antal Balázs: Tisztaság
9 A fekete pontot iszonyúan szégyelltem, mintha bélyeg égett volna a homlokomba, de legalábbis a markomba. Elvörösödtem, szinte a sírás jött rám tőle. Hogyha gyakrabban kaptam volna, akkor tán hozzászokom. Így azonban kivételesen nyomasztott. Nem tudtam előle sehova elrejtőzni. Jött utánam, egyszerűen mindenhol ott volt a fekete. Az az egy-kettő, amennyi hébe-hóba becsúszott. Úgyhogy, bár elfelejteni elfelejtettem dolgokat néha, a magam részéről igyekeztem elkerülni. Például úgy, hogy senkihez sem szóltam. És nem is csak órán nem. Az alsósok délutánra jártak, a Déli Krónika után kellett elindulni, a Ki nyer ma? elején. Megvártam a végét. Akkor a többi gyerek, akivel egy utcában laktam, már előttem járt, majdnem a kanyarban, az elágazásnál. Két úton lehetett onnan továbbmenni az iskolába. A másikon indultam el. Behoztam a lemaradásom, hogy el ne késsek, és majdnem akkorra értem oda, mint ők. Nem volt semmi bajom az utcabeli gyerekekkel. Persze abból, hogy elmaradtam mellőlük, azt gondolhatták, hogy van, de nem volt. Együtt jártunk már óvodába is. Együtt fociztunk délutánonként az utcákon, valamelyik kapu előtt, vagy a rét egy-egy be nem szántott tagján. Általában én vittem a labdát. A lányokat elmentem meglocsolni húsvétkor. Meg az anyjukat is. Sokáig közel éreztem magamhoz azokat, akikkel egyfelé laktunk. Talán a nemlétező összetartás nemlétező érzését sejtettem meg. Vagyis ami akkor nem létezett, vagy nem úgy, mert csak ma létezik, mikor már esély sincsen rá, és ma is csak egyedül az én fejemben. A környékről még egy fiú járt az osztályunkba, akit viszont alig ismertem. Stílike nem jött velünk focizni, én meg nem locsoltam meg se a húgát, se a nővérét, se az anyját. Elsőben került hozzánk. Akkor már másodjára járta. A mi utcánk melletti utcába is csak nemrég költözött a család, ki tudja, honnét, merről. Nem is nagyon ismerte senki közülünk, utcabeliek közül. Még én laktam a legközelebb hozzá, mert a konyhánk ablakából éppen a kicsike házukra lehetett látni. De én is csak ennyit tudtam. És se ettől nem éreztem egyáltalán közel magamhoz, mint a többi környékbelit, se attól, hogy ő is hátsó padban ült, és ő is magában. Az övé szamárpad volt. És azért volt maga, mert az elsőbeli padtársa, akivel együtt buktak meg, megint megbukott, és akkor már el is tanácsolták. Nem igyekezett senki se őmellé ülni. Ezt a Stílikét nem tudtam kifigyelni, hogy elindult-e már, mert lejjebb lakott az utcán. Egyszerre nem tudtam az első szoba meg a konyha ablakánál is leskelődni. Meg aztán eszembe se nagyon jutott, hogy ő is ott van. Egészen addig, amíg egy nap pont akkor ért ki a főút mellé, amikor én. Másnap hamarabb, de megállt és bevárt. Harmadnap én értem oda hamarabb, nem is néztem be, hogy jön-e, de jött, és utánam futott. Kiabált, nem álltam meg neki. Utolért. Mondtam, hogy nem hallottam. Tudtam, hogy tudja, hogy hazudok. De nem számította fel.
