Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 12. szám - Borsodi L. László: A haza, ahová visszabújni (Vida Gábor: Senkiháza. Erdélyi lektűr)
101 Amennyiben Werner Lukács, az Ahol az ő lelkének főszereplője maga a két lábon járó hiányérzet, akinek Erdély sorsa mélyen belenyúl hányatott életébe, s ezért úgy definiálható, mint az erdélyi sors allegorikus alakja, akkor Kalagor Máté Werner rokona, csak másképp. Ahogy Werner idejében Erdély útban van Magyarországtól, az Osztrák–Magyar Monarchiától Románia felé, és ennek megfelelően Werner is állandóan úton van, keresve helyét a világban Kolozsvártól Budapestig, Fiumétól Port-Szaídig, Mombasától Eldoretig, Mount Egonig és vissza, Kalagor is úton van, igaz, egy szűkebb térben, Namajd, Vásárhely és Bukarest között, miközben szintén többszörösen idegen a világban. Az oklevél nélküli, tehetséges fiatal mérnök szerelmi bánata elől 1936 nyarán Bukarestből Erdélybe, az Isten háta mögötti Namajdba menekül azzal az elképzeléssel, hogy megjavítsa a régi, tönkrement vízturbinát, amely a város felvirágoztatását jelenthetné, ami nem következik be. Ennek több oka van. „Gyakran szegezik neki a kérdést: mit akar itt valójában? (...) Nyugalmat akarok.” Kalagor azonban „nem igazán találja helyét ebben az egészben” (Hétköznapok). Több vonatkozásban sem lelheti meg nyugalmát. Nem, mert a román fennhatóság alatt élő, az első világháború nyomán született trianoni békediktátum következményeit sínylő multikulturális Namajd polgárai gyanakodva figyelik. A világvégi kisváros világához képest a nemrég berendezkedett, hatalmi állásait a valahol messze, Európában erősödő fasizmus ellenében megtartani akaró román politikai hatalom emberének, őt magát pedig románnak tartják, és ő is minden más, a zsidó, német és főleg magyar részről jövő megnyilvánulást a személye, a románsága iránti támadásnak vél: „ki volt már akkor adva rendeletbe régen, hogy nem szabad oláhozni, de senki nem bírja megállni. Nem a szó a sértő, mondta egyszer, hanem a hangsúly, a magyart is lehet úgy mondani, hogy bozgornak hallja az ember.” (Ló és lovak) A román hadsereg tartalékos tisztjeként azonban, miután 1941. június 22-én „a német csapatok megindultak a bolsevizmus elleni szent keresztes háborúba”, és behívatják Vásárhelyre, hogy „magyar” katona legyen, magyarnak vallja magát (Barbarossa hadművelet), akárcsak akkor, amikor a román átállás után Moldovan kijelentésére reagálva, miszerint „Románia ismét a románoké”, úgy reagál, hogy: „Én magyar vagyok, én mit csináljak, ha Románia a románoké lesz” (Béke van megint). Lehetne azt mondani, hogy a főszereplő kettős identitású, román–magyar nemzetiségű, de ezt éppen az ő magatartása, valamint a namajdi mikrovilág és az egymást váltó politikai elit hozzá való viszonyulása cáfolja. Identitását kereső, identitás nélküli ember, aki nemcsak a többnemzetiségű namajdiaknak és a változó, tágabb politikai kontextus, a román vagy az átmenetileg regnáló magyar hadsereg tisztségviselőinek idegen, hanem elsősorban önmaga számára tisztázhatatlan az identitása, önazonosság-idegen. Identitásbeli köztessége s emiatti meghatározhatatlansága a Barbarossa hadművelet című fejezetben fogalmazódik meg a legtömörebben és a legironikusabban: „Ahány hivatalos irata van, annyi néven szerepel, mondta egy százados Vásárhelyen, amikor végre beszólították az
