Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 12. szám - Borsodi L. László: A haza, ahová visszabújni (Vida Gábor: Senkiháza. Erdélyi lektűr)
102 irodába. Călugăru Matei, Mateiu, Kologor Matei, Kalagor Máté, Cologor Mathias, Bukarestben született 1906-ban, Firtosváralján anyakönyvezték 1916-ban, Kalagor Mátyás néven, mint aki tízévesen született. A tiszt unottan letette a papírokat. Milyen név ez a Kalagor? (...) Azt állítja, hogy magyar, mondta a tiszt gúnyosan, és a román hadsereg tartalékos tisztje.” Az aktuálisan fennálló hatalom embere ironizálva ítélkezhet ugyan, a főszereplő nevének változatai azonban inkább arra mutatnak rá, hogy a kor, amelyben élnie adatik, olyan önkényesen és kiszámíthatatlanul gyorsan változó tragikus történelmi periódus, politikai-társadalmi közeg, amelyben az ember nem lehet irányítója a saját sorsának, csupán elszenvedője. Identitászavarával/-válságával(?) és a két világháború közötti politikai hatalomváltásokkal összefüggésben Kalagor/Călugăru létbizonytalanságban szenved, bár hogy szenvedne, nincs kimondva. Inkább úgy vélem, szenvtelenül, szó nélkül cselekszik, de cselekvése nem saját elhatározás következménye, hanem végrehajtás, mert sodródik a katonai rendelkezéseknek megfelelően. Megjelenik a román, majd a magyar, majd megint a román katonaságnál, de valójában egyik hatalomnak sincs rá szüksége, nem tudnak mit kezdeni vele. Mint ahogy nyugalomra vágyva egyik politikai ideológiáért, sem a fasizmusért, sem a bolsevizmusért nem lelkesedik. Ennek a kívülállási vágynak a metaforikus térbeli kifejezője, hogy lakott településen kívül, a havason telepedik le családjával. Leginkább a szakmai tudása, illetve az ehhez viszonyulni nem tudó, nem akaró, mert képtelen éppen aktuális hatalom nemtörődömsége, valamint a legális papírjai mentik meg mindkét hatalom megtorlásától: „azt sem volt nehéz belátnia, hogy minden bizonnyal kémnek tartják, Romániában pedig szökevénynek, bár a papírjai rendben vannak, de a lelke, hát az nincs, és nem kém, nem szökevény, bár ezt egyre nehezebb elmagyarázni” (A kísértés); „Kalagort azokban a napokban többször is letartóztatták, majd elengedték, egyik nap kinevezték a város elöljárójának, másnap szinte agyonlőtték.” (Igazi háború) Így lavíroz Bukarest, Namajd és Vásárhely között. Bár kezdetben a b betűvel kezdődő fővárosban jól érzi magát, aztán már ott sem. Térbeli bolyongása szintén helyt nem találásának a kifejezője: „Ment Kalagor a bukaresti utcán és szabadnak érezte magát” (Katonaság); „elszokott a nagyvárostól, azt érzi, hogy minden és mindenki megváltozott, négy év éppen elég ehhez.” (Béke van megint) S mint kiderül, tudása hasznavehetetlen, alkalmazhatatlan vagy kepleri módon (el)árulható. Nem csupán az általa nem áhított katonai karrierjéből nem lesz semmi (sőt, állandó hívatgatása zaklatásának az egyik fő forrása), hanem a vízturbinával kapcsolatos tervei is csődöt mondanak, aminek kevésbé ő, mint inkább a politika, a változó hadi szerencse az oka. Namajdba azzal a megbízatással érkezik, hogy a siralmas állapotban levő turbinát megjavítsa és működésbe hozza. Lassú lépésekben fel is szereli, de épp csak elindítaná, hogy a visszarendezkedő bolsevizálódó hatalom csatlósai a tartozékait újra szétlopják. Így lesz a működésképtelen turbina Erdély és az élhetetlen erdélyi lét szívszorító metaforája: „Azután egy nap
