Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 12. szám - Két beszélgetés Orosz Istvánnal – az Apakönyvről
57 iratban megjelent részek alapján pedig elkezdtek gyűlni az anyagok, mivel az Apu ismerősei, tanítványai is olvasták őket, írtak nekem levelet, vagy amikor találkoztam velük, beszéltek erről. Tehát én is kutattam, illetve jöttek automatikusan is anyagok. Úgyhogy ez a könyv jóval bővebb lett, mint a Forrásban megjelent anyag. – Én már olvastam mind a két változatot, a folyóiratban megjelenteket is, a könyvet is, így én is alá tudom támasztani, a könyvformátum jóval bőségesebb tartalmat rejt magában. Laci, elhangzott itt, hogy a Forrás azonnal vállalkozott a szövegek megjelentetésére. Beszélnél nekünk erről? Füzi László (FL): A történet kicsit összetettebb, mint ahogy azt István elmondta, mert onnan indult az egész, hogy először Laci bácsi följegyzéseit kaptuk meg. Elküldték nekünk, elolvastam, és azt mondtam, természetesen közöljük. De az a kérdés, hogy miért mond az ember automatikusan igent. Itt most Laci bácsit kellene idéznem, aki azt mondta, amikor Németh Lászlót a Katona József Társaság tiszteleti tagjává avatták, nem az a kérdés, hogy a Társaság miért avatja tiszteleti tagjává Németh Lászlót, hanem az, hogy a Társaság mivel érdemelte ki, hogy Németh László a tagja lehessen. Én is ezt éltem át. Nyilvánvalóan evidens volt egy olyan folytatásos szöveget közölni, amelynek központi alakja a Forrás indulásától segítette a lapot és folyamatosan közölt benne, s aki a kecskeméti irodalmi élet kulcsszereplője volt. De ennél tovább megyek: létezik az a jelenség is, hogy szerkesztői bizalom. És a bizalom ott volt bennünk, a szerkesztőség egészéről beszélek, Laci bácsi és István iránt is, mert amikor az ember és a szerkesztőség nem tudja, hány részre mond igent, ahhoz bizalom kell. Ez megkerülhetetlen. Ha az ember érzi azt, hogy valami jó születhet, akkor igent mond. Hát ezért mondtam. – István, az Apakönyv nagyon intim műfajú szöveg. Tudjuk, könnyedén írsz, de most meg kellett-e küzdened az írással? Nem is annyira a memoárra, mint inkább a naplóra célzok. Voltak olyan részek, ahol hezitálnod kellett, hogy megjelenjenek, ne jelenjenek meg? Mennyire dolgozott meg téged az, hogy ezt a szöveget végül is úgy rakd össze, ahogyan most olvashatjuk? OI: Azt hiszem, a legnehezebben írt könyvem volt, legalábbis abból a szempontból, hogy ez nem fikció. Itt kutatnom kellett, egy picit arra is vigyáznom kellett, hogy ne sértsek meg vele senkit, vagy ne nagyon sértsek meg valakit. Lehet, ezt nem mindig tudtam tartani. Ráadásul ez egy olyan műfaj, amelyben én eddig még egyáltalán nem dolgoztam, és mégiscsak a saját apámról volt szó. Igazából azután kezdtem el az írással intenzíven foglalkozni, hogy ő már nem igazán olvashatta el az írásaimat. Ráadásul az a tény, hogy van egy komoly irodalmár a családban, egy kicsit visszatartott engem. Apám olvasta az írásaimat, nem is volt mindig nagyon jó véleménnyel a munkáimról, bár mondjuk, de nem is nagyon bántott érte. Például a Sakkparti a szigeten című könyvem legelején azt olvashatjuk, hogy „Mi a faszt vár még? Mi az apja faszát, Alekszandr
