Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 12. szám - Két beszélgetés Orosz Istvánnal – az Apakönyvről
58 Alekszandrovics?”2 Ezt nem tette szóvá, pedig olyan nagyon nem kedvelte az ilyen dolgokat. Egyébként abban a könyvben nincs más durvaság. – Egyébként, ha már ezt mondod, nagyon emlékezetes volt számomra, és nagyon tisztelni kezdtelek azért, amikor – valahol még a könyv első negyedében – arról írsz, hogy valahol kiállítottál, és édesapád beleírja a memoárokba vagy a naplóba, hogy István kezd nagyképű lenni, öntelt lett, mert nagyon fut vele a szekér. Tehát abszolút kendőzetlenül odaírja, hogy ez neki nem feltétlenül tetszik. OI: Az Apu nem volt egy hízelgő ember. Ezt talán a tanítványai is igazolhatják, akik itt ülnek, és a családban sem volt az jellemző, hogy túldicsérte volna a gyerekeit. – Olyan megjegyzéseire emlékszem az Apakönyvből, amikor mind a kettőtöket olyan módon aposztrofált, hogy kicsit későn érő típusok vagytok, de nem reménytelen a dolog, sőt... De folytassuk inkább ott, mennyire érezted úgy, hogy egy tudósnak vagy a gyereke, aki nem feltétlenül ér rá mindig játszani veled, hanem egy kicsit külön léteztek egymástól? OI: Az, hogy nem egyfajta majomszeretet fűzött hozzá, számomra egészen természetes volt. Olyannyira, hogy inkább azon csodálkoztam, amikor később apaként, nagyapaként láttam, más szülők hogyan ajnározzák a gyereküket vagy az unokájukat, és csak róla tudnak beszélni. Ez tényleg nem volt a mi családunkban jellemző, és akár rosszul is eshetett volna, de olyan nagyon nem figyeltem a más mintákra. Inkább megbeszéltük az olvasmányainkat, vagy éppen együtt jártunk el kirándulni. Emlékszem, amikor a Balatonon nyaraltunk, és nem volt éppen fürdésre alkalmas az idő, a környékbeli várakat vagy múzeumokat együtt jártuk be az Apuval, de ezek az utazások – így utólag belegondolva – inkább kulturális misszióknak tűnnek, és lehet, a saját gyerekeimmel az ő példáját követve jártam be én is egy-két külföldi országot. Nem tudom, hogy ez bölcs dolog-e vagy nem, de valószínűleg a tanítványai, akik itt ülnek most is, igazolhatják, hogy korrekt, ugyanakkor egy picit távolságtartó kapcsolatuk lehetett az Apuval. De az is lehet, ez nem mindig volt így. Lehet, egy sokkal barátságosabb ember volt régen, tehát az ötvenes, a negyvenes, a harmincas években, de akkor én még nem ismertem. Való igaz, neki okozhatott – ha nem is beszélt erről – egy törést ’56 és ’57, ami nehéz periódus volt az életében. – ’56 a te életedben is nyomot hagyott? Kérdezhetném úgy is, azért nem lettél bölcsész, mert neki ’56-os múltja volt? OI: Erről írok a könyvben, igen. ’56 személyes emlékemben mély nyomot nem hagyhatott, mert én ötéves voltam akkor, de az való igaz, hogy amikor én 1970-ben jelentkezhettem volna egyetemre, akkor eleve lebeszélt róla és a baráti környezete ▼ 2 Orosz István, Sakkparti a szigeten (Zebegény: Borda Antikvárium, 2015), 5.
