Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 12. szám - Pikó András Gáspár: Az énképzés módozatai Bereményi Géza Vadnai Bébi című regényében (II. rész)
47 utólag visszatekintő narrátori hang jóindulatú iróniája az egyetlen tényező, ami valamelyes logikai és poétikai keretet ad a történteknek. A regényegészre nézve ez egyén és hatalom viszonyának összetettségét, az egyszerű, elnyomáselvű kettősségen túli kölcsönös függését, valamint az ellentmondások szintéziseinek látszólag sorsszerű folyamatát, a normáknak és tabuknak rendszerint már a megfogalmazódásuk pillanatában történő, nemegyszer halmozott feltöréseinek, áthágásainak tendenciáját is felvezeti. Énképzés a történelmi múlthoz fűződő viszony által A Vadnai Bébi címadó karaktere a második fejezetben jelenik meg először. A szöveg itt az első fejezet in medias res-kezdését mellőzve, hagyományosabb visszatekintő hanghordozással, de tömören, alig két oldalon beszéli el Bébi életének korai szakaszát az 1920-as évekbeli születéstől kezdve az 1940-es évek eleji ifjúkorig, ahol a regény szempontjából érdemi cselekményszál elindul. További jelentős különbség, hogy Dobrovicséhoz képest Bébi jellemzése sokkal nagyobb hangsúlyt helyez családi, társadalmi hátterére, gyerekkorára, valamint külsejére. Bébi 1940-es évekbeli és Dobrovics 1970-es évekbeli története a regény elején egymást fejezetenként váltogatva szerepelnek, a negyedik fejezettől kezdenek el konvergálni egyes szereplők megnyilatkozásai, majd ennek kapcsán az időskorú Bébi első megjelenése által. Bébi idős asszonyként a Dobrovicshoz köthető cselekményszál szereplője is, lényegi funkciója saját fiatalkori történetének elmesélése. Az első és harmadik fejezetek Dobrovics alakját a kívülállás létmódjának különféle vetületei mentén vezetik fel. Megfigyelői pozícióból, írói fikcionalizálással távolságot teremtve szemléli saját megélt valóságát. A szerelmi csalódás beavatásként leírt, „halálközeli” élménye után „[a] világ mintha kilökte volna magából Dobrovicsot” (8.), ami a „nekiszabaduló” tudatalatti, a jelek, rejtett összefüggések észlelésére kihegyezett figyelem által szakrális jelleget is ad a karakter idegenségének és elkülönülésének. A Törzs révén egy közösség tagjaként is meghatározza önmagát, ez a kollektíva ugyanakkor a saját koruk társadalmával, szüleik generációjával való szembehelyezkedésre épül – Dobrovics „az ő nevükben nézhette le kora társadalmát” (25.), – valamint saját keretei között is individualisztikus jegyeket mutat, még ha ez utóbbi ellentmondást a szöveg rendszerint iróniával oldja is fel. Ettől a közegtől a titokként kezelt írói ambíció mellett az irodalmi fikcionalizálás is ugyancsak elkülöníti: a körükben töltött karácsony-előeste is inkább irodalmi alapanyagként, mint élményként megragadható a számára. „Ezt kell megírnod, ahogy itt megyünk” – mondja magának az utcán, valamint az ünnepen túlmenően az időt is csak „az[on] a megírni való tél[en]”-ként határozza meg (37.). A regény negyedik – csak az „[e]gyszer” mitikus időhatározójával bevezetett – fejezete mindezt egy temporális vonatkozású kívülállással egészíti ki, ami elő-
