Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 10 szám - Havasréti József: „Ez a tiéd…”
15 Mindezek új tapasztalatok, új felismerések. Volt idő, mikor az összes hibát elkövette. Adott az immerziónak. Úgy vetette bele magát a kocsmai életbe, hogy szinte csobbant. Italok körei, kártya, leosztások végtelen hurkai, príma történetek. Részeg kékharisnyák és haverok mindenhol. Körbetapogatta a „képet”. Fent egy rés, szinte otthagyva a kíváncsi ujjaknak. Feszegetni kezdte. Az anyag nem engedett, a rétegek túl erősek voltak. A szerszámos doboz már kéznél volt, most elővett egy vésőt, odahúzta a széket, felállt rá, egy darabig rajta egyensúlyozott, erősen imbolyogva (a laza eresztékek miatt a szék lábai vészesen inogtak), aztán beledugta a vésőt a résbe. Ráfeszített, az anyag lassan engedett, aztán egy nagyobb darab levált. Látszódni kezdett a struktúra. Bitumen, műgyanta, purhab. A galambtetem járt az eszében. Mi van, ha több ilyen van? Döglött galambok mindenhol? Lemászott a székről. Nehéz döntések sora állt előtte. Töltött egy pohár vodkát, aztán az ágy szélén gubbasztott, kezében a pohárral, a letépett képdarabot az ölében tartva. A székre gondolt. Mi lesz, ha leesik onnan? Persze létezik megoldás, töprengett, míg a letépett aszfaltdarabot simogatta. A könyvespolcos létra. Lomtalanításkor találta, régen, valami irattárból baszhatták ki a járda szélére, ő pedig elhozta. Alacsony építmény volt, fából, megbízható, széles lépcsőfokokkal. Könnyen mozgatható, nem inog, és a legfontosabb: a tetején, a legfelső, szélesebb lépcsőfokhoz erősítve volt egy kis korlátféle rajta, ahol megkapaszkodhat. Felkelt az ágyról, a kép darabkáját és a poharat az íróasztalra rakta, majd fogta a kislétrát és a képhez vonszolta. Aztán felmászott rá. Nem jó. A szerszámok! Lejött a létráról, az egyik széket a létrához vitte, és arra tette a szerszámosdobozt. Satnya kezében a vésővel, a másikban pedig a kalapácscsal megint felkapaszkodott a létra tetejére. Beillesztette a vésőt a kép peremébe és ütögetni kezdte. Hamar rájött, hogy a finomkodással nem jut valami sokra, így egyre nagyobbakat sózott a véső fokára, aztán nagyot feszített rajta. Ránehezedett. Egy réteg aszfalt kiszakadt helyéről, és a padlóra zuhant. Nekitámaszkodott Ákos képének, szusszant néhányat, aztán lenézett a földre, ahol félig a létrának dőlve rusnyálkodott a kifeszegetett képdarab, körben a purhab szilánkjaival. A napvilágra került részt bámulta. Textilcafatok, papírdarabkák, műanyaghulladék, kartondarabok, belepréselve-beleragasztva a fekete, ragacsos képsíkba. Kitépett egy papírdarabot, régi mozijegy volt. Régi, ez hülyeség. Itt minden régi, Ákos tíz éve hogy meghalt. Persze kérdés, hogy ezt a szart mikor tákolta össze: még egészen régen, a Judit háta mögött, teljesen titokban? Ez még kiderülhet, töprengett, lassan szétmorzsolva a megviselt papírdarabkát. Talán ezen is állt valami dátum, bár ennek már annyi, nézett a padlóra szórt maradványokra. Akárhogy is: létezik post, illetve ante quem. Ezek a papírok, egyik vagy a másik, valami viszonyítási pontot végül is adhatnak. Mozijegy, metrójegy, bármi. Biztos több ilyen is lesz, gondolta. Ezen eltöprengett. Lekecmergett a létráról, félrerakta a szerszámokat és megint töltött a vodkából. Leült az ágyra. Azon töprengett, hogy miként folytassa.
