Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 10 szám - Havasréti József: „Ez a tiéd…”
12 rendeznem a szobát, gondolta. Így nem maradhat. Kopott perzsaszőnyeg, az is félrerúgva. A szőnyeg mintái közé ragasztószalagok tapadtak. A sarokban szekrény, mellette támlás rekamié; újabban ezen is aludt. Miután hülyére itta magát, nem volt kedve átbotorkálni a hálófülkébe, amely a lichthófra néző sötét lyuk volt csak. Itt, mondjuk így, a stúdióban, voltak könyvek, voltak hanglemezek, és itt volt a bárszekrény, nem utolsó sorban. A lakást – vagyis az eredeti lakást, a polgári, sőt, nagypolgári lakást, ahogy az emberek ezt mondani szeretik, ahogy az régen volt – roppantul hülyén osztották több részre az ötvenes években; az övét gyakorlatilag egy hatalmas nappali képezte, hozzá két kis lyukkal, az egyik a háló, a másik a fürdő a vécével, konyha sehol, csak egy falikút és egy pult az ehemalige hallban. Minden nap lejárt ebédelni a közeli kifőzdébe, a maradékot elcsomagolták, és itthon, ha újra megéhezett, hidegen befalta. Minél többet iszik, annál kevesebbet eszik; ez logikus volt, ezt minden piás tudja. Most már afféle sétáló csontváznak látszott, az ismerősök, ha belebotlott valakibe, szúrós-vizslató szemmel, és gyanakvó hangon kérdezgették: jólvagy, jólvagy, jólvagy? Ezt a nyomorult jólvagyvijjogást utálta, igaz, utált ő mindenkit, de a megmaradt ismerőseit talán a legjobban. Persze Ákost és Juditot kivéve, őket legszívesebben felszögezte volna ide, erre a nagydarab, ormótlan, fekete szarra. Felkelt a székről és a kép elé tántorgott. Noha egyre részegebb lett (az igazat megvallva, amikor Judit megérkezett, már volt benne valamennyi), erőt vett magán, megpróbálta óvatosan leszedni a legalsó fóliaréteget. Óvatosan távolította el, csak a parányi területre koncentrálva, amin éppen dolgozott, a Nagy Egészre oda se nézve, azt mintegy „fejben” kitakarva, hogy végül hátrébb lépve színről-színre láthasson mindent. A megpillantás. A kép megmutatkozása. Szakrális esemény – többnyire. Ünnepi pillanat – volna. De ez itt a nagy szar. Úgy is nézett ki. A Nagy Szar. A Nagy Lapos Lótrágya. Persze kép volt, műtárgy, de festmény aligha. Fekete volt, hatalmas és bűzlött. Festékszag, kátrányszag, dögszag. Bólogatni kezdett, amikor megpillantotta. Nem kérdezte, hátezmiazisten, hiszen tudta. Nagyrakás megszáradt bitumen és műgyanta és purhab, favázon, felrétegezve. Hát ezt egyetlen bank se vette volna meg, nézegette a Nagy Szart részeg mosollyal, biztos ez volt a fő ok, hogy a Judit nekiadta. Kellő nagyvonalúsággal nézve eléggé olyan volt, mint egy Anselm Kiefer-festmény, csak ezt nem hatotta át a nála szokásos hősies nagyzolás. De... a Kiefer-képek szépek. Ez itt, Ákos ide vagy oda, ronda volt. Ocsmány, na. Gigantikus, szétkent, lapos szar, amit az út szélén hagytak. Közelebb lépett: a szarban itt-ott foltokat látott, de ez csak tovább fokozta az ürülékhatást, hiszen a szarban is gyakran vannak foltok: gyümölcshéj, rosszul megrágott ételdarabkák, mindenféle magvak. Szemügyre vett egy foltot; úgy szemmagasságban. Horpadás vagy üreg, a mélyén valami szervesnek látszó cuccal. Egy madár kiszáradt feje volt az. Egy galamb, a faszba. Kacéran megbillentett fej, borzas és fakó tollak, a csőr kiállt
