Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 1. szám - Fried István: Petőfi Sándor: „nemzeti költő” „nemzeti költészete”
10 sek regisztrálhatók. Esetleg olyanok, amelyek kialakítására, formába öntődésére már évtizedekkel előbb megkezdődtek az előkészületek. Itt csak említem azt a folyamatot, amely irodalmi népiességként megnevezéssel vonult be irodalomtörténetünkbe. A népi és régi énekek gyűjtésére felszólítás 1784-től időszerű, még Kazinczy Ferenc is eljátszott egy archaizált, „népének” lehetőségével, és Csokonaitól éppen a népiesnek besorolható verset vélte kiemelkedőnek. Utóbb a „megnemesített”, a magas irodalomba befogadott népdal szerzett híveket, Vörösmarty már népdal/népballada-imitációra vállalkozott, korántsem sikertelenül. Mégis Petőfi idevonatkoztatható kísérletei, elgondolásai, versei jelentették az igazán új minőséget, műfaji és nyelvi tekintetben egyaránt. Nem mellékesen: Petőfi népdalgyűjtésre is vállalkozott, míg nem egy verse folklorizálódott, illetőleg „közköltészeti” alkotásként megzenésítve keringett társas körökben, népszínművekben, különféle gyűjteményekben. Nem kevésbé tartandó számon a külföldi irodalmakhoz fűződő viszony átstrukturálódása. Természetesen bőséggel akadt olyan szerző, akinek befogadása az 1790-es évektől kezdve töretlennek mondható, ilyen Shakespeare. Persze eltérő, hogy milyen szövegből fordították, miféle drámai nyelvre találtak, s a hatástörténet egyben miféle értelmezéstörténetet rejt. Petőfi III. Richárd -elemzésére ezen a helyen csak utalok, s ismétlésül a Victor Hugo-közeliségre (groteszk) hivatkozom, minthogy ez a korábbi magyar Shakespeare-irodalomból hiányzik. Shakespeare mintegy 1790 óta kiemelten fontos szerzője (egyelőre nem annyira a magyar színpadnak) a magyar fordításirodalomnak, másképpen a romantikát megelőző, megint másképpen a romantika színműmodelljét központi jelentőségűnek hirdető korszakban. S ezt a fordításra kiszemelt színdarabokkal, azok nyelviségével közvetítik a költők. Míg Vörösmarty a Julius Caesar t, Petőfi a Coriolanust választotta nagyjából évtizednyi különbséggel, ám mindketten antik, római tárgyú, áthallásosnak sugallt tematikájú tragédiát (az egyik kettős tragikus sorsot, Caesarét és Brutusét, a másik a hálátlan nép és a hivatott vezér, illetőleg a honárulás konfliktusáét). A Julius Caesar ban sem mellékes a manipulálható nép szerepe az impériumváltozásban, ám az nem állapítható meg teljes egyértelműséggel, hogy az általában zsarnokságlehetőséget megszüntetni akaró összeesküvőké-e a nagyobb igazság, vagy a nagyhatalmi állást szorgalmazó Caesaré. Minek következtében vezető és vezetettek viszonya korántsem egyértelmű, a néphez intézett beszéd válik az események fontos mozgatójává. Természetesen nem egy „prófétikus” megszólalás fordítja meg a közhangulatot, viszont a „jól fogalmazott mondat” ereje fölveti annak kérdését: milyen lehetőségekkel rendelkezik a néphez szóló. A Coriolanus ban a meggyőzés nem csekélyebb szerephez jut, itt viszont anya és fia dialógusában mérlegelődik a tagadás, a cselekvés, a korábbi eszméktől/eszményektől elfordulás és visszatérés dilemmája. Annyival zárnám ezt a fejtegetést, hogy itt távolból, több áttételen keresztül értelmeződik
