Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 7-8. szám - Smid Róbert: A kifáradás lehetőségei – a fiatal líra néhány összefüggő nyomvonala napjainkban
104 limálja, amely éppenséggel az elmosódásra épít, így tetézve be a felszámolódást: „Míg önnön torkát marja bent / kinn kezében húr zörög, / s az időtlenség dallamán / elfolynak a füstkörök”. A kötet ezzel a vonulatával kísérletet tesz arra, hogy úgy írjon az ember környezetéről, mint amiben már nem találunk ott semmit, ráadásul ellehetetleníti ezen állapot eredetének az azonosítását is. Hogy tudniillik egy világvége után egyedül maradt beszélő monológjait olvassuk, vagy éppenséggel a lírai szubjektum állította elő azt a helyzetet, hogy bármi, ami rajta kívül van, érvényét vesztette. Annyi bizonyos, hogy csak egy váz, a percepciós keret maradt hátra, de maguk az érzékelhető dolgok már nincsenek jelen: „Jobb nálam ,mi nem mozdul e Földön / s tudom, jövő – csak az, mi nélkülem , / elfelejt majd engem ez a börtön, / s egy egész világ pusztul el velem ” ( Ember ). A magára hagyott rendszer stabilitása az entrópiamaximumban viszont a változás gátjaként is megmutatkozik, ezzel nyilvánvalóvá téve, hogy a szövegek tematikus fókuszában álló egzisztenciális válság oka nem más, mint hogy a kiüresedés után ezzel a héjjal vagy hüvellyel még kezdenie kell valamit a megszólalónak. Ez pedig átkapcsol Mezei Gábor költészetéhez, ahol szüntelenül kísérlet történik annak a paradox helyzetnek a nyelvi színrevitelére, hogy a perspektíva önmagát lássa. A natúr öntvény ben a megfigyelő és a megfigyelt még gyakorta összeolvadt retorikailag az által, hogy a megszólaló egyáltalában rögzítette a megfigyeléseit: „issza néma borát, ereiben / nedvek. kacsok és indák a bőrig. / ereiben bor, kocsányon mélyvörös / szemek, torkán kéregíz” (erjedt/sötét ). Ám ezzel el is bizonytalanította a kint és a bent egymáshoz való viszonyát: a borotvahabból formázható hó a tükör előtt is ugyanolyan leírást vonz be a beszélő részéről, mintha csak egy másfajta üvegen, az ablakon keresztül látná azt a borotválkozó (gyorsan elhal; penge/szél) . Még érdekesebb talán az a folyamat, ahogyan az emberi test nek önmagán nem kell túllépnie a mozgáshoz; az épület felépítése és a saját test felépítettsége egybekapcsolódnak, akárcsak Korpánál a fák és a beszélőszervek: „lecsúszik róla a kabát. a bőr alatt párolgó / gerinc, puha csigalépcső csontfalban. [...] esés közben, / a nyálkás háztetőn, két szemhéj rápislant.” (lépcsőház9 ). A kötet inkább olyan leírásokra hagyatkozik, amelyekben a hasonló a hasonlóval elve alapján maga is hasonlatokat alkalmaz, semmint azonosít. Ha mégiscsak megtörténik ez utóbbi, a szöveg úgy tüntetni fel a trópust, mintha az inkább metonímián vagy éppenséggel – akárcsak a kötet ráolvasó típusú verseinél, a gyógyításnál – hasonlaton alapulna: „e kő a testnek súlya s fájdalma” (monstrum5 ). Mezei költészetének ritualitása nyíltan feltételezi azt a performativitást, amely egyre látensebb a közéleti művekben. Az új, száraztenger című kötetben a salgótarjáni_u. a natúr öntvény E/2-es megszólításait viszi tovább a már Korpánál megfigyelhető tapasztalattal kiegé szülve: azzal, hogy a szubjektivizáció egyben lokalizáció is kell legyen az érzékileg befogható környezet leírásai révén, ami ugyanakkor nem jut nyugvópontra, és mindig a nyelv önmagához való visszatéréseként inszcenírozódik a(z ön)
