Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 7-8. szám - Smid Róbert: A kifáradás lehetőségei – a fiatal líra néhány összefüggő nyomvonala napjainkban
105 megszólításban: „[...] villa- / mos szeli közben át az utcát, a másik ol- // dalon két alak. szatyrokkal, részegen. mi- / re feléjük mozdulsz, sehol senki”. A versek úgy építenek fel egy környezetet, hogy az folyamatosan a megszólalót visszhangozza, mint Székely intrumentumai esetében („hirtelen beálló, ok nélküli utcacsend, / a tüdőzörej körül süket tárgy a levegő” [folytonos part_boráros tér ]), de Korpával ellentétben nem feltételeznek organikus kapcsolatot a megszólaló és a környezet között, és nyilvánvalóan nem a romantikának a hangot felerősítő, visszhangzó közegét rehabilitálják. A szubjektum annyiban illeszkedik a térbe, hogy befogadja azt, ám ez az érzékelés mindig az érzékelőt kontúrozza: például a helys ű rűség_baross tér akusztikus tapasztalaton szerveződő mozgásai (a morajlás, a repesztés stb.) a síkból kilógást felvázoló verskezdettől a magába omló tágasságig vezetnek el. Ilyesmi lehet a hang és a megszólalás nem eukleidészi geometriája, egy Kleinkancsóval érzékelés és nyelv között. Mezeinél ugyanúgy beíródik a nyelv saját szubjektivitása, mint Szabónál, és az én ugyanúgy nyelvi hatásmezőben kapja meg öndefiníciós hangját, mint Makárynál, ám a száraztenger ben a közeg nemcsak vissz hangfelületként jelenik meg, hanem olyan környezetként is, amelynek megértése egyben azzal a belátással is jár, hogy a külső, érzékelt dolog visszavezetését a nyelvbe már mindig megelőzi a környezetnek a nyelvről való mesterséges levá lasztása. A dózsa_györgy_u. felütése, hogy „a betegség határán állsz, a fordított fasor- / ban” sornál egy látszólagos lehorgonyozásban kétszeresen is absztrakt tér jön létre, ezzel pedig a vers nem pusztán a referencia lehetetlenségét bizonyítja minden konkrét és alapos körülírás ellenére (akárcsak Makárynál, ahogy a szubjektivitásnak ki van szolgáltatva a leírás, az érzékelés pedig az emlékezetnek), de arról is tanúságot tesz, hogy mindez a nyelv eredendő metaforizáltsága miatt történhet meg, hiszen a szószerintiesedett katakrézis (valaminek a határán állni) interakcióba lép a bevett szólással (fasorban sincs), így az irónia retorikai működése minden konkrétnak gondolt kijelentés ellenére is kiiktathatatlan marad. 3. A harmadik irány egy passénak tűnő próteuszi lírai vonulat a fiataloknál, igen gyakran a verstanilag álarcos verseknek hívott poetikai megoldással is élve, valamint a travesztia eszköztárát bevetve. Ennek a ’90-es években, illetve az ezredfordulón nagy keletje volt, Kovács András Ferenc, Tompa Gábor vagy Orbán János Dénes szívesen fordultak ehhez az eljárásmódhoz, mostanában pedig László Noémi Műrepülés és Farkas-Wellmann Éva Magaddá rendeződni köteteiben t alálkozunk ennek revíziójával, amennyiben szembenéznek azzal: a líra által biztosított szerepjátszás mennyire segíti az önmegértést, vagy mennyire tét nélküli játék mindez? A középgeneráció küszöbén Babiczky Tibor Szapphó-paradigmá ja szolgál a sze -
