Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 7-8. szám - Mucha Dorka: Lana Del Rey
50 a komfortviszki gondolatát is, és próbálok nem belepusztulni a dologba, hogy csak állok mellette egy nyomorult bárpultnál, és azt csinálom, ami sohasem ment. Kedvesen mosolygok, próbálok beszélni a semmiről. Csak egy viszkikólát kérek végül, amin erőltetetten nevetünk, hogy milyen tinis. Néha megpróbálok a szemébe nézni, de túl nyomorultul érzem magam hozzá. És így csinálok az egész előadás alatt. Iszonyatosan félek, hogy valaki egyszer csak leleplez. Hogy valaki észreveszi, hogy nem merek felnézni a cipőmről. Hogy valaki egyszer csak rájön, hogy nem is figyelek, hogy fejben teljesen máshol vagyok. Otthon vagyok, a sárga kanapén a nappaliban apámmal. Apám ujjaival a hajába túr, azt mondja, hogy már látja, hogy elkezdett hullani. Sosem őszült, nem is gondoltam, hogy fog. De úgy látszik, a kemó az ilyen szőkékre is hat, amilyen ő. Meg amilyen én. Azt mondom apámnak, hogy így is milyen csinos fiatalember, minden öregasszony álma az utcában. Meg az anyád picsáját, káromkodik, és közben röhög. Ülünk csendben utána pár percig. A háttérben megy a tévé, nézi az ATV-t, elmondja, hogy ezek még mindig ugyanazok a nyomorult kommunisták. A konyhából anyám kiált, hogy kész az ebéd, ne kelljen már könyörögni, hogy odamenjünk az asztalhoz. Hitegetem magam, hogy azért minden rendben van, ő még beleszív kettőt a cigijébe, ami addig csak égett érintetlenül a hamutartóban. Lassan nyomja el, miközben megkér, hogy délután, ha végeztem a munkával, akkor vágjam le a haját rövidebbre, hogy ne látszódjon, ha majd elkezd jobban hullani. Otthon vagyok, hónapokkal később, ugyanazon a kanapén. A hamutartót még megszokásból kirakjuk a dohányzóasztalra. Eldöntöm, hogy elmegyek újra Párizsba. Elmegyek az operába is, és elmegyek fondüzni a Montmartre-ra. Oda, ahol a kedves néni a főnök, aki legutóbb hagyta, hogy négy nyelven magyarázzam el neki részegen, hogy mennyi minden bánt. Aztán főzött nekem egy kávét, az ölembe tette a furcsán nyírt kutyáját, elmondta, hogy fiatal vagyok és szép, és ha négy nyelven tudom szidni a férfiakat, akkor igazán különleges is. Különleges, mint egy Hemingway-hős. A mellettem ülő lány egyszer csak mond valamit, amin a többiek elkezdenek nevetni. Visszatérek egy pillanatra, és rájövök, hogy most bezzeg nem telt el az idő, holott én legalább három évet jártam be. Félek, hogy feltűnt valakinek, hogy csak nézek magam elé. Hogy levágtam apám haját. Hogy kavartam az olvasztott sajtot. Hogy franciául beszéltem egy pudlis nőhöz. Bár nyilván ezt is túlgondolom. Senki sem figyelt rám. Ő sem. Hiszen bármelyik irányba dobna el egy követ, talál egy jobb csajt. Az utolsó fél óra kínszenvedés. Úgy döntök, hogy figyelek arra, amiről beszél a csoport, és rájövök, hogy tényleg semmi keresnivalóm itt. Végre felveszem a szemkontaktust, akkor is, ha még mindig ölnek a pillantással. Úgy csinálok, mint aki nincs is itt, mintha ez egy színjáték lenne, hiszen az is, még kérdezek is a többiektől, amikor az irritálóbb emberek mondanak valamit, akkor látványosan
