Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 7-8. szám - Mucha Dorka: Lana Del Rey
51 bólogatok is. Olyan jól alakítok, hogy szinte sajnálom, hogy véget ér a beszélgetés. Lassan megyek ki a teremből, kicsit reménykedek, hogy megfeledkezik rólam mindenki, ő is, kicsit nyomkodom a telefonom, de ilyenkor bezzeg nem telik az idő. Ő is totyog az ajtóban, mintha mellettem szeretne lenni, de nyilván túlgondolom, aztán ahogy az előtérbe érünk, elsodródunk egymástól. Kint a levegőn egy kicsit összekapom magam, hitegetem magam, hogy azért minden rendben van, mint otthon a sárga kanapén, de túlságosan ismerem ezt az érzést, és tudom, hogy nem szabad benne bízni. Az autóban már nincs is sehol, csak a pánik marad meg, meg egy kis keserűség, mert olyan közel van hozzám, és én mégis milyen nyomorult vagyok. Néha eszembe jut, hogy milyen jó lenne hozzáérni. Persze, nem olyan kettyósan, csak úgy megcsókolni vagy ilyesmi, de mondjuk megérinteni a karját. Persze nem tudom, minek nyúlnék bárkinek a karjához, de mindegy is. Csak az érzés van meg, hogy mennyire pusztítóan szeretném megtenni, pedig nem lehet. Vagy azért, mert a csaja megölne, vagy azért, mert lehet, hogy nem is akarná. Mármint nem azt, hogy megfogjam a karját, hanem önmagában az érintésemet. Túlgondolom megint. Néha megerőszakolom magam, hogy ránézzek. Mint egy haldokló, ki tudja, látom-e még valaha. Ez is hülyeség és túlzás. Nyilván megint túl jólfésült, én pedig kócos vagyok, ő megint nagyon magabiztos, értelmesen tud beszélni bármiről, én pedig próbálom nem szóba hozni az olvasztott sajtot vagy a hajvágó ollókat. Ránézek és remélem, nem tűnök pszichopatának, de úgy érzem, csak az ellenkezőjét érem el, bár lehet, hogy túlgondolom. Túlgondolom azt, hogy vajon mit gondol rólam. Túlgondolom, hogy egyáltalán gondol-e rám. Egyre közeledünk a lakásomhoz, a pillanathoz, hogy el kelljen köszönnöm tőle, hogy mondjak valami értelmeset. Nyilván nem sikerül. Eszembe jut a macskakő a Montmartre-ról lefelé, ahogy kísér le a pudlival a nő. Már csak helyet keres az autóval, nekem annyi is elég lenne, ha lelassít, hogy kivessem magam. Remegek az idegességtől, és csak a sebváltót nézem, megdicsérem az előadást és a beszélgetést, hogy milyen jó volt. Akkor is, ha alig voltam ott, teszem hozzá magamban. Valamit válaszol, megemlíti Lana Del Rey-t. Kedves és nevet. Én is nevetek, nem tudom, min. Bár tudnám, mi van. Még egyszer megerőltetem magam és a szemébe nézek. Belepusztulok, hogy nem látok bele a fejébe. Elköszönök, csak olyan gyorsan, semmitmondóan, szorítom az ölemben a táskám, nehogy hozzáérjek. Olyan gyorsan szállok ki az autóból, mint még sosem, talán egy kicsit gyorsan vágom rá az ajtót is, de félek, hogy mondok vagy teszek valami irdatlanul kínosat, miközben valójában a zavarom az, ami kínos. Három vagy négy lépés kell még ahhoz, hogy megforduljak, de már sehol az autó. Még mindig reszketek kicsit. Hideg is van. Megmenekült az érintésemtől, én pedig majd csak kiheverem.
