Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 6. szám - Alekszandr Szergejevics Puskin: Az antiár-fa; Kihunyt a nap fénylő korongja; Az égen oszladoz a fellegek raja; Szabadság árva magvetője; Bacchusi dal; Dadámnak; A Kaukázus; Kolostor a Kazbeken; Szent szerzetes atyák, és nők, telvén erénnyel; Ha túl a városon bóklászom egymagam (versek) (Soproni András fordításai)
52 Megjött, s a sátorív alatt Megérezé, hogy itt a vége, És holtan roskadott a rab A győzhetetlen úr elébe. És engedelmes nyilait A cár méreggel átitatta, S a szomszéd népek falvait Mind pusztulásra kárhoztatta. Kihunyt a nap fénylő korongja Kihunyt a nap fénylő korongja; A kék tenger fölé estköd terült puhán. Suhogj, suhogj felül, kezes vitorla, Zúgj, háborogj alant, borongó óceán. Már látni ott a messzi partot, A forró délvidék varázsos tájait; Szívem vadul dobol és elszorul, amint Emlékmámorban arra tartok, És érzem arcomon, hogy újra könnyezem; Hol forrong, majd alél a lelkem; Egy régi ismerős ábránd kísért szünetlen A múlt emlékeként: egy őrült szerelem, Mi égetett, gyönyört és szenvedést okozva, Vágytam, reménykedék, és megcsalattatám... Suhogj, suhogj felül, kezes vitorla, Zúgj, háborogj alant, borongó óceán. Repülj, hajóm, repíts akármi messzi tájra Csalóka tengerár szörnyű szeszélyibül, Csak arra ne, hol bús határa Ködös honomnak elterül, Ahol a láng kéretlenül Először lobbant fel szívemben, Hol múzsák mosolyán örvendezett a lelkem, S hol száz viharban elvirult Én elfecsérelt ifjúságom, Hol megcsalt az öröm, elillant könnyű szárnyon, S kihűlt szívem hamar szenvedni megtanult.
