Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 6. szám - Szilasi László: Saját élet (regényrészlet)
11 Mandula, csukló, vádli Az 1950-es évek végén apám már a Magyar Szocialista Munkáspárt Békés Megyei Pártbizottságán dolgozott, autószerelőként. A műhely a főtéri székház mögött volt, ott gondozták a megye összes pártautóját, az ellenőrzés és javítás után sofőrök vezették a gépeket, ők vitték el a városi titkárokat Pestre vagy akárhová. Három év után lecserélték az autókat – apám szerint többet talán nem is bírtak volna ki. Délben volt egy egész óra ebédszünetük. Volt ugyan üzemi étkezde (különteremmel a munkásoknak), apám azonban oda járt, ahol most az Akasztott ember szobra áll: ott lakott az egyik nővére családostul. Apám huszonhét éves lehetett, akkoriban vették ki a manduláját. Ebben az életkorban ez a beavatkozás komoly műtétnek számított, lehetett félni tőle, hogy valamikor félrenyel. És apám félt is, a meleg, csípős, savanyú ételektől élete végéig rettegett. Anyám is a környéken dolgozott: egy közeli autóalkatrész-kereskedésben, amit egy Auschwitzból visszatért zsidó ember vezetett. A nő volt a pénztáros. Apám nem tudott enni. Kínlódott, próbálkozott, nem ment. Kiokádta a falatokat, rá a ruhájára, letörölte, aztán újra öklendezett. Végül szólt a nővérének, hogy hívja át a menyasszonyát. Ő csak úgy tud enni, ha fogja annak a nőnek a vékonyka csuklóját. Bal kézzel fogta, jobb kézzel evett. Elindult a nyelése, nevetett, nevetve evett, jóllakott. És a vádlid is mennyire gyönyörű. Ezerből is kiválasztanám. ▶ ▶ ▶ Szódás És az se volt jó, amikor szalmaszállal fújtam a buborékokat a folyosónkon, és a nagy igyekezettől belélegeztem az ultrás vizet. Elállta a víz a levegőm útját, annyit sem tudtam venni, hogy felköhögjem, itt fogok megfulladni, a saját vadonatúj folyosónkon, micsoda szégyen, mint egy kicsi gyerek. Az utcán épp akkor jött a szódás, átlagos termetű ember, hatalmas izomzattal, nem csoda, gyalog tolta a kétkerekű szódás kocsit, akkora volt, mint egy jókora nyugágy. A szódás cigány volt, jószívű cigány, anyám ordítására már rohant is befele, spriccelte rám a szódát ijedt és elszánt arccal, spriccelte ingyen a cigány, megmentette az életemet. Nagyon örült neki, nevetett, de anyám már terelte az ajtó felé, menjen csak, menjen, aztán az ajtóban kicserélte a négy üres szódáspalackot négy üveg telire, és kifizette a négy forint negyven fillért, ennyi volt az ár. (A szódás nem szerette, ha cigánynak nevezik. Azt mondta, ő romungró. Magyarcigány. Ő már, mondta ezt a különös szót, integrálódott. Szódás ugyan, de ő valójában muzsikus cigány. Olyan zenész cigány, nagyon nevetett, aki nem muzsikál.) A szódás pedig ment, zenélt, kongatta a kézi harangját, és csak a Bessenyei utca után tűnt el a szemem elől.
