Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Zalán Tibor: Tűnődések Damó István képei előtt (– a világról, a világán keresztül –)
97 Zalán Tibor Tűnődések Damó István képei előtt – a világról, a világán keresztül – Mostanában gyakran nézek rá Picasso Guernicá jára. Most persze azt lehet gondol ni, hogy az ukrán háborús ügyek miatt van. Nézegethetnék azért is. Persze, azért is nézek. De bármilyen meglepő, az asszociációs hálómba az ismert kép Damó István miatt került. Nagyszerű alkotás és örök embléma! Csakhogy az effajta emblematikus művek valójában nem alkalmasak az átélésre, mert nem sorsokat, hanem jelenségeket és jelentéseket általánosítanak. A Guernica nem az én hábo rúmról szól, hanem a háborúról. Az emberiség háborújáról. De én nem vagyok az emberiség. És az én háborúimhoz ritkán van köze az emberiségnek. Épp az egyéni sorstól elvezető út nagyszerűsége és lehetetlensége miatt maradnak számunkra az emblémák példázatok, és mint ilyenek, lefordításuk után is használhatatlanok. Ha nem is haszontalanok. Hogyan is kapcsolódtam rá Damó István képeiről a Picassóéra, avagy fordítva. Hiszen amikor elkezdtem ezeket a képeket nézegetni, még nem volt háború a szomszédunkban. A magyarázat viszonylag egyszerű, egyszerűségében komikus, más nézőpontból tragikus, összességében tragikomikus. Kelet-Közép Európában nemcsak a háborút, a békét sem egyszerű túlélni. Különösen ott nem, ahol a festő élete első fontos évtizedeit leélte. Romániában. Születési és felnevelő helye Szeben szász város, román fennhatóság alatt, Damó magyar nemzetiségű, kisebbségben a kisebbségi. Kelet-Európában, Ceausescu Romániájában a békéjét sem könnyű, mint említettük, túlélni. Különösen akkor, amikor a kéz hozzáfagy az ecsethez, vagy épp lerohad róla, amikor a húst és a gyümölcsöt az elképzelt festményeiről tudja csak képzeletben lefogyasztani a művész az üres boltok szomszédságában, aki, történetesen, mert ember, olykor éhes. Mert ínségben a kedv a lélek töredékessé lazulása felé mozdítja el a szándékot, a körülmények lehetetlenségeiről a lélek reménytelennek tetsző harcai felé fordul az alkotó. Ebből következhet, hogy Damó István műveivel kapcsolatban először a széttépetettség – nehezen kimondható-leírható – szó formálódik meg az ember tudatában, a világában el- vagy belehelyezkedéssel próbálkozva. A vásznakonpapírlapokon minden darabokban, minden valahol, semmi sem a valószínűsíthető helyén, már ha van helye és van valószínűsíthetősége egy irreálisan működő világban a realitásokat feltételező tárgyi dramaturgiának. Megképezhető-e a világ törvények által, az ábrázolás és megörökítés törvényei mentén, ha az élet és lehetőségei egy véres szürrealizmus elképzelhetetlenségében vergődnek. Más nézőpontból annak a dilemmának a felismeréséhez jutunk el (és ne nagyon tovább!),
