Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Zalán Tibor: Tűnődések Damó István képei előtt (– a világról, a világán keresztül –)
98 ábrázolható-e a világ, ha egészségében már nem létezik (nem a betegségre gondolok), egész rendszerré nem (vissza)alakítható többé, mert már darabokra tört, darabokra minden – lásd a tizenkilencedik század fordulóját –, ráadásul a rész további darabokra forgácsolódik? Nézzük leképezve ezt! kitérő ADY: minden egész eltörött DAMÓ: minden rész tovább tördelődik ADY: minden láng csak részekben lobban DAMÓ: minden részben kihunyt a láng stb. És ezzel máris eljutottunk a huszonegyedik század negyedfordulójához! Ekkorra művésznek jószerével csak egyetlen lehetősége maradt – és Damó István miért lenne ez alól kivétel –: ha a törött világot a maga tovább-töröttségeiben lehetetlen, talán nem is célszerű, felmutatni, a töröttséget magát kell kijelölni megragadása, a megérzékítés tárgyául. Ha eddig eljutottunk, és nem állítottunk föl hamis premisszákat, akkor a mimézis lehetetlenségét deklaráltuk. A darabokban létet, a végletekig fragmentáltságot a művész rész-szakadások (vagy szakadásrészek) viszonyrendszerében kísérli/kísérti meg felmutatni. Hogy az előbbi megoldással párhuzamosan járjunk el, vázoljuk, mi az alapvetően elkülönböző a Guernica -szerű világ és a Damó által kialakított megformált ság-szerűségek között! kitérő PICASSO: a háború általi széttépetettség DAMÓ: széttépetettség az agresszor (lét) békéjében PICASSO: látványosság, monumentalitás a világdíszletben DAMÓ: halkra hangoltság a kamaradíszletek között PICASSO: festett (szó szerint) vérzés DAMÓ: takart sebek, befelé vérzés stb. Festőnk helyzetét még az is bonyolítja – és most ennek nem az alkotói lecsapódásáról beszélünk, arról talán később –, hogy az alkotómunkához és az élhető élethez a lehetőségeit végleg elveszni látó festő áttelepül Magyarországra, gyanút és átkot, parazsat és kormot húzva ezzel a fejére. Az egyik kiátkozó – ha nem is személy szerint festőnkre irányítva akkor a nyilait – a jeles Kányádi Sándor, aki később retirál ezektől a nézeteitől. A nyelvművész egyvalamit erősen figyelmen kívül hagy a maradók vélt vagy jogos erkölcsi különbsége okán. A képzőművészetet – de akár a zenét is – elkülönbözteti a verbalitást használó bármely művészetektől az, hogy az egész világon ugyanazt a nyelvet beszélik mind a művelői, mind a befogadói. Esetükben a bárhol élés lehetősége adott, a helynél fontosabb a másik hely, mármint, ahol a szívét tárolja az alkotó. Nem ennyire patetikusan: hol van a hazája, milyen emberek csoportját-közösségét nevezi népének. Így válik – az
