Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Muszatics Péter: A 20. század mítoszai
79 A tüntetők és az üres szobortalapzat mögött előtűnik a Sztálin-ház, pontosabban a Dzsugasvili család viskója, melyet a külvárosból, a Templom utcából szállítottak ide. Éppúgy szentély lett belőle, mint Nagy Péter szentpétervári házából, márványoszlopokon nyugvó, sarlókkal és kalapácsokkal díszített üveg- és márványtetővel – a tető közepén hatalmas csillaggal. A bizarr pavilont 1937-ben emelték, a grúz és orosz feliratok szerint 1879-ben „itt született a világ dolgozóinak vezére”. Az egyszobás, téglából és vályogból épített házba benézve makulátlan tisztaságú terítőket, fehér falakat, szamovárt, egyszerű bútorokat látunk – egy parasztlakást, soha nem volt tisztaságában helyreállítva. Sztálin – eredeti nevén Dzsugasvili – apja, Visszarion Dzsugasvili születésekor még a cári birodalom jobbágya volt, parasztból vált cipésszé. Ősei az északi határvidékről származtak; többször felvetődött a Dzsugasvili család oszét származása. Igazi bizonyítékot erre eddig nem találtak, a nehéz, terhelt, kegyetlen kaukázusi paraszti lét jellemformáló és -torzító hatása annál inkább szembeötlő Sztálinnál és apjánál is – aki írástudatlan volt, oroszul nem beszélt. Anyja ragaszkodott ahhoz, hogy Joszif papi iskolába, majd Tbilisziben orosz papi szemináriumba járjon. Öt évet töltött itt, és – apja állandó verései mellett – ez formálta a legjobban jellemét. „Miért nem lettél inkább pap?” – kérdezte anyja Sztálint, amikor, már hatalma csúcsán, Moszkvában meglátogatta. A történet több forrásban is felbukkan, és tekintve az erőfeszítéseket, melyeket anyja fia nevelése érdekében tett, igaznak, sőt őszintének tűnik. Sztálin végül is a maga módján lett pap – egyszerre az új mítosz főpapja és az új cár. Anyja az előbbit valószínűleg nem értette. Az utóbbit igen, mert a tények makacs dolgok, de hogy felfogta-e egészen, erősen kérdéses, mert ez szinte istenkáromlóan felfoghatatlan és félelmetes volt. Az államban, ahol megszületett, Joszif Dzsugasvilinek nem lett volna esélye vezetővé válni; ezt Miklós cár birodalmának összeomlása, majd Lenin fanatizmusa és győzelme tette lehetővé. Több ezer könyvet írtak erről, de hogy mindez a „történelmi szükségszerűség” vagy a vak és abszurd „véletlenek” sorozata volt-e, talán senki sem tudja megválaszolni. A szülőház-szentély mögött meghatározhatatlan stílusú palota emelkedik – a Városházánál felsorolt építészeti elnevezések közül válogatva akár „sztálini neoreneszánsznak” is mondhatjuk. Engem kőcsipkéivel, árkádjaival és karcsú tornyával egy itáliai palotára emlékeztet. De nem pálmafák veszik körül, hanem ezüstfenyők. Előtte viszonylag kisméretű Sztálin-szobor áll, mellette három kutya heverészik. A kommunista forradalom múzeumának építették, aztán kizárólag Sztálin emlékének szentelték. A 20. század végén bezárták, aztán kinyitották, a 21. század elején a bejáratánál táblát helyeztek el, arra figyelmeztetve a belépőket, hogy „szovjet propagandát” fognak látni, „történelemhamisítást”, amely a „történelem legvéresebb diktatúráját” próbálja legitimálni. Aztán ezt a táblát eltávolították. Bejelentették azt is, hogy a sztálinizmus áldozatainak múzeumává alakítják. De aztán minden maradt a régiben.
