Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Muszatics Péter: A 20. század mítoszai
80 A vörös szőnyeges lépcsőházban – mi más? – újabb Sztálin-szobor fogad, kezében könyv, erre támaszkodik. A könyv – mi más? – A tőke . Az épületben megállt az idő, az egész országban érezhető kopottsághoz itt dohosság is társul, a régi faforgács lapokból készült félköríves, megbarnult tárlók szaga. A „szocialista realizmus” stílusában készült festmények, a tárgyak, a fotók, a feliratok a modern mítoszt mesélik, amit teljes mélységében éppúgy nem értek, mint a régi mítoszokat. A szent és a modern mítoszok különbségére itt nem térnék ki. Gyökerük, tartalmuk és hatásuk alapvetően különbözik. Valami félelmetes, elementáris igény hozza létre őket. A mítoszok állandóan, makacsul, kiirthatatlanul újjászületnek – és éppen a „haladás” és az értelem százada, a 20. alkotta meg a nagy, kegyetlen, kollektív profán mítoszokat. Melyekhez ellentmondásosan viszonyulunk: némelyiket nyilvánosan elítéljük, némelyiket büszkén meséljük, némelyikről zavartan hallgatunk. Az ész sem sokat segít a megértésben – sőt, néha úgy tűnik, az „értelem” hatalmának hangsúlyozásában is van valami mitikus. Mesélik, hogy sok idős parasztasszony megpróbálta végigcsókolni a vezér képeit – és ezt sokszor meg is engedték nekik. A halotti maszk egy kopott vörös bársonykör közepén fekszik, fehér vánkoson. Ezt nem lehet megérinteni. A falak körben fekete szövettel vannak bevonva. Az egyik utolsó teremben a Sztálinnak küldött ajándékok közül állítottak ki néhányat. Vannak itt pipák, egy vörös csillag alakú cigarettatartó, Sztálint ábrázoló tányérok és vázák tucatjai, nagy mozaikkép, óriási keleti szőttesek, elefántcsont- és borostyándíszek, kristály sakk-készlet. Egy fehér vászondarabokból összevarrt galambot békejelképnek szántak, de akárhonnan is nézem, papagájnak látom – az olasz kommunisták ajándéka vörös vászontalapzaton áll, a közepére fehér csillagot varrtak. Az itt összehordott szomorú banalitástömeg egy idő után émelygéssel és tompultsággal tölt el. Az ajándékoktól és az ajándékbolttól alig néhány méterre, a kijáratnál, az árkádok mellett rozsdás radiátorokat, létrákat és csővezetékeket dobáltak egymásra. A dohos épületből a napfényre kilépve a szülőház márványpavilonjára és a kisméretű Sztálin-szoborra hunyorgok; a három kutya továbbra is békésen heverészik körülötte. 6. – Hogyan lehetséges ez? – kérdezem én is a feleségemtől, miután a friss levegőn – és még mindig a félköríves „Stalin Avenue” tábla bűvkörében maradva – leülünk a L’Avenue kávéház teraszára. A kávé bécsi, Julius Meinl – a jellegzetes név a gyönyörű grúz szőlőindabetűkkel van kiírva a mór fej alatt. Az ásványvíz Borzsomiból való és finom. Ez volt Sztálin kedvence, mondják. Vodkát is rendelek, lassan kortyolom. Élvezzük az őszi napsütést, sokáig hallgatunk. Közben a szemben lévő szépségszalon, a „New Line Center” angol nyelvű cégérét nézegetem. – Ő nyerte meg a háborút – ismétli elgondolkodva a feleségem. – Ilyen egyszerű lenne?
