Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén I. (Szegedi főiskolai éveim – lapok egy önéletrajzból)
65 korlátoltak lettek volna. Sőt igen kiváló intellektusok is akadtak köztük. A két évvel fölöttünk járó Sipos Jóska például, akihez megismerkedésünktől máig szoros barátság fűz, a szegedi egyetem történész docense lett. (Épp most ment nyugdíjba, tanítványai konferenciával, tisztelgő kötettel köszöntötték.) Ő a történettudományt, a sportot, sőt a politikát is hatékonyan tudta összekapcsolni. De – tovább finomítva ezt az összképet – még a rajz szakosokkal is megvolt az érintkezés. A szakpárosítások ilyen szempontból együtt enciklopédikus teljességet adtak ki, egyenes folyományaként annak, hogy az általános iskola intézményének a maga szintjén „mindent” kellett oktatnia. Ehhez a „mindenhez” pedig tanárok kellettek, akik együttesen lefedik ezt a meglehetősen nagy tudásterületet. A dolgunk a tanulás, az ismeretszerzés volt, méghozzá meghatározott feltételek közt. Folyt a „szocialista ember” nevelése, a politikai (s tágabban világnézeti) indoktrináció, s bár a szaktárgyak anyaga és az indoktrináció között érzékelhető feszültségek is akadtak, ez a kettő együtt alakított bennünket. Kit így, kit úgy, persze alkatától, tehetségétől és előéletétől függően. Én azok közé tartoztam, akik a szakszerűséget helyezték mindenek elé, a külsődleges ideológiai máz jórészt lepergett rólam. De csak jórészt. A hivatalos, proklamált világnézet és az otthonról hozott, mondjuk így, „szociális érzékenységem” közt ugyanis kétségtelenül volt érintkezés, sőt átfedés. S ez, nagyon változó konfigurációban valamiképpen mindenkiről elmondható lenne – azokról is, akik előzőleg családilag a deklasszálódás folyamát élték át. A főiskola ugyanis, részben szándékoltan, részben csak járulékosan, áttételek sorozatán keresztül, a szociokulturális egységesítés közegeként működött. A „hivatalos” és a magánvélekedés ugyan soha, senkinél nem esett teljesen egybe, elvált egymástól, s az egyéni jellegzetességet éppen az ollónak ez a speciális szétnyílása mutatja meg, ám – akárki akármit mond – tapasztalataim szerint ez az egységesülés a mi időnkre jelentősen előrehaladt. A létrejövő amalgám persze nagyon sok különnemű dolgot vont magába, egy sor, részben föloldhatatlan ellentmondás feszült benne, s a proklamált ideológiához mérten egy új, nem szándékolt variációt alkotott. Akik ezt az amalgámot az akkori sémák, vagy a nyugat-európai eszmetörténetben kimunkált hármasság (liberalizmus, konzervativizmus, szocializmus) szempontjai szerint próbálják értelmezni, nem juthatnak el a megértéshez. Ez egy torlódott, kollíziós szerkezetként érthető csak meg, amelyben szétválaszthatatlanul egybefolytak „jobb-” és „baloldali” elvek és szempontok. Egy hosszú történeti „fejlődés” (alakulástörténet) hordalékaiból. Paradox, de egyáltalán nem meglepő módon a mai „nemzeti” jobboldal ’89 után jórészt ebből deriválódott, konjunkturálisan igazodva az új helyzethez. Ugyanakkor ebben az eszmetörténeti konstrukcióban megvolt az akkori, sőt a mai rendszerkritikai oppozíció lehetősége is. Egyéni képességektől s moralitástól függött (s függ), hogy kire melyik opció lett a jellemző. (Folytatjuk)
